Monteverdis történetek Reviczky Béla tollából
II. Nemzetközi Montecuccoli Fesztivál - 2001.december
Longobárd hendikep
Confitemur, Tibi - 2002. december
Ismerkedés a hispániai palaulit kultúrával - 2003. április
Van-e (kórus)élet a palaulit kor után? - 2003. karáncsony
Tizenötödik prágai adventi liftverseny - 2005. december
Böszme beszámoló - 2006. december
Kórusunk enciklopédiája - 2007. március 24.
Huszártól Hodályig - 2007. március 24.
vissza a főlapra
II. Nemzetközi Montecuccoli Fesztivál
2001. december
Nyomtatható verzió
vissza a lap tetejére
Longobárd hendikep
Ősi longobárd szokás, hogy azokat a kórusokat, melyek a színpadon,
hangversenyteremben és templomokban már bizonyítottak, terheléses
hangversenysorozatra hívják, és különböző próbáknak vetik alá őket,
miközben énekelniük is kell. Ez a longobárd hendikep.
Azzal kezdődik, hogy az odautazás napját csak az azt megelőző
napon közlik, hogy ezzel is ráhangolják a részvevőket a versenyre. Így
történt ez az Úr 2002. esztendejében meghívott pannóniai együttessel, a
Chorus Monteverdivel is, akik a rögtönzésben persze nem maradtak alul,
és az idejében meghirdetett dohányzóöltözék helyett a Longobardiában
jobban ismert tunikát tették meg hirtelen fellépő ruhának, amivel az
egész Longobárdián végighurcolt dohányzóöltözékekben csupán erkölcsi
kopást okoztak.
A hendikep színhelye felé közeledő kórus első feladata volt
megtalálni Eupiliót. A rendezők annyit elárultak, hogy a helység
Itáliában van, ami valóban nagy segítség volt, mert addig a kórus
tagjai abban a hitben voltak, hogy Eupilio az Audifilia unokabátyja. A
kórusnak három kísérlete volt: először magyar busszal és magyar
vezetőkkel próbálkoztak, majd seregnyi mediolanumi taxis segítségét
vették igénybe, majd egy longobárd busszal és sofőrrel tettek próbát.
De egyikük sem teljesítette a feladatot szintidő alatt. Hogy mégis
elismerték a próba teljesítését, az annak a két magyar sofőrnek
köszönhető, akik - igaz, hogy busz nélkül - szintidő alatt meglelték
Eupiliót, de ők nagyon rápihentek a próbára, hiszen előtte két napig
tétlenül üldögéltek Mediolanum főterén.
A következő próba egy jutalomjáték volt. Aki háromnegyed óra
alatt meg tudja tekinteni Mediolanum nevezetességeit, utána két és fél
óráig üldögélhet a Sforza-kastély egyik padján. Ez a próba -
elmondhatjuk - a kórus valamennyi tagjának maradéktalanul sikerült.
Hogy milyen volt az Utolsó vacsora? Azt nem lehet elmondani, mert azt
látni kellett volna!
Másnap egy longobárd kisváros kellős közepén elrejtett
auditóriumot kellett a csapatnak megtalálni, longobárd busszal,
longobárd sofőrrel és elektronikus helykeresővel. Mindez nem lett volna
elegendő a sikerhez, ha a longobárd sofőrnek nincs egy Csepel
gyártmányú, kontrás biciklije.
Megint másnap egy Cantú nevű longobárd városkában kellett
megtalálni egy táblákkal mindenfelé jelzett ezeréves templomot. A
gyakorlatot az együttes már magyar busszal hajtotta végre, de a város
központjában egy bámészkodónak álcázott mediolanumi taxis elirányította
a buszt a monzai versenypálya felé, majd a verseny egyik szervezője
távrecsegőn segített a helyes útra. Az ezeréves bazilikánál csupán idő
és megfelelő hely nem volt bizonyos rutincselekvések végrehajtására,
minek következtében a kórus tagjai rövid idő alatt siratófallá
változtatták a templom támfalát, buzgó hajlongások közepette.
A legnagyobb próbatétel még csak ezután következett. Comum
városában Marcus evangélista passiójának előadásában kellett a
versenyzőknek részt venniük, longobárd muzsikusok és a Birodalom
határain túlról érkező barbár énekesek társaságában. A megfelelő
hendikepről itt egy kellőképpen bescalázott rendezőnő gondoskodott, aki
új tartalmat adott a játéknak. A passió első feléből Péter apostol
szenvedéstörténete lett, a második része pedig Péter megdicsőülése. A
kórus Pétere ugyanis annyira megfogta a rendezőnőt, hogy attól kezdve
minden epizódszerepet ráosztott. A longobárd karmester hiába próbálta
megadni a Keizernek, ami a keizeré, rendre alulmaradt az erőszakosabban
scalázó hölggyel szemben.
Mellékesen persze történtek más érdekességek is a passióban:
fellépett a kengyelfutó gyalogkakukk Marcus evangélista szerepében,
Judás kinevezte Jézust a kórus rabbijának, láthattuk Dávid és Góliát
küzdelmét Jézus és a főpap diskurzusában, az öles léptű Pilátus
reprezentatív felmérést folytatott az önkormányzati választások előtt,
a szoprán szólista pedig valószínűleg focimeccset közvetített, és az
eredmény bizonyára 1:1 lehetett, mert kétszer kiáltott fel imígyen: O
Gól!
A kórus számára a próbatételt először az jelentette, hogy két
részre kellett válnia. Az egyik fél képviselte az orális textet, ez
volt az orál-kórus, a másik énekelte a zavarosabb részt, ezért
turba-kórusnak nevezték. Ha csak énekelni kellett volna, nem is lett
volna semmi gond. De hát nem ezért rendezik a longobárd hendikepet!
Míg az orál-kórus keveset beszélt és sokat székelt, addig a
tunikában éneklő turba-kórusnak arra is vigyáznia kellett, hogy a
támadóállás felvétele alatt ne essen hasra a tunika szélében, ne lépjen
rá a pásztorbotolóból kiselejtezett husángokra, és elég meggyőzően
rázza az öklét, miközben próbálja nem rázni a kottáját. A hitetlen
Tamás pedig még ma sem hiszi el, milyen lehetetlen nyolc percen
keresztül fogást keresni a márványoltáron. Az együttes tagjai - tízórás
felkészüléssel - jól állták a próbát. Nem tudták persze, hogy az
előadáson további terhelés vár rájuk.
Ott ugyanis azzal növelték az előadás hitelességét, hogy
megvonták a fényt. Az egyes énekesek kottájától az engedélyezett fényt
is vagy az előttük álló, vagy a mellettük álló takarta el. Mindenki
fényforrást keresett, hogy valahogy követni tudja a szólamát. Mit
számított ehhez képest, hogy a karmestert elnyelte egy fekete lyuk, s
ha nem lett volna fehér az inge és a haja, beintéseit megtarthatta
volna magának.
Nem lenne csoda, ha a kórus tagjai más nehéz helyzetben ezentúl ilyen módon vezetnék le indulataikat: A turba életbe!
Nyomtatható verzió
vissza a lap tetejére
Levélféle Alpár Tibor felvételvezetőnek
Confitemur, Tibi
Megvalljuk,
Tibi, hogy nem készültünk föl eléggé a felvételre, ezért aztán teljesen
igazolva éreztük magunkat, amikor búcsúzáskor azt mondtad, hogy milyen
sokat lehet tanulni egy ilyen felvétel során. Nagyon igazad volt...
Nekünk meg annyi dolgunk... Szeptemberben a longobárdiai turné, amelyre
csak azért nem tudtunk fölkészülni, mert előtte nyár volt, aztán mindig
voltak kisebb koncertek, amelyekre nem lehetett felkészülni, míg végül
elérkezett ez a felvétel, amire már nem tudtunk felkészülni. Pedig
ezeket a műveket - 6-7 kivétellel - a kórusunknak írták a zeneszerzők.
Ráadásul a Soproni Bundi megalázására rendszeresített
"fölmondás" is elmaradt, mivel okafogyottá vált, így mindenki részt
vehetett a felvételen, akinek ideje és teje volt hozzá.
Így aztán majdnem teljesen megtöltöttük a világira recsegő
deszkákat, jóllehet kicsit feszélyezett, hogy nem aggregát adta meg a
hangot, és még a nagykabátot is le lehetett venni. Társaink mégis
egymást múlták felül a távolmaradást jelentő alibik kitalálásában. A
bécsi tanítás vagy tanulás abszolút nyerő ötlet volt, az egész napos
hasmenés már sikamlósabb, de a legkisebb tetszési indexe azon kollégánk
alibijének volt, aki negyven percig válogatott a parkolóhelyekben a
kihalt Erzsébetvárosban.
A felvétel jól kezdődött, mert felhajtottunk egy kupica
teremtő denaturált szeszt (kreátor spirituszt), így mindenki jóval
oldottabban kereste a helyét (meg a hangokat a kottában). Utána jól
kiszúrtunk termetes tenor testvérünkkel, mert orozva felvettük a
kedvenc számát. Ő már csak azzal vigasztalódhatott, hogy másnap
győzelemre vitte a "Taraj, taraj" című kerge kergetőzőt (mellékesen a
föld alatti utazásokra specializálódott utazási iroda reklámdalát), és
a felvételsorozat végére kvázi-szólistává avanzsált.
A Freikörperliche Feeling című kompozíció felvétele bensőséges
ünnepséggel kezdődött. A kórus az alt szólamot köszöntötte abból az
alkalomból, hogy éppen huszonötödször kérdezték meg, hogy "Akkor most
Fische vagy Frische?". A zeneszerző táviratban kért elnézést a basszus
szólamtól a tenor szólamért, de mentségéül hozta fel, hogy soha nem
énekelt férfikarban.
Később ugyancsak táviratban üdvözölte a felső szopránt a Moha
bácsi művének felvétele közben tanúsított kiállásáért Lech Walęsa, a
Szolidaritás elnöke.
A basszus szólam köszöni az önbizalom-növelő jó szándékodat,
Tibi. Igaz, hogy harmincháromszor volt kevés, kétszer sok a hang,
tizenhatszor volt érthetetlen a szöveg, háromszor pedig túlértelmezett,
de egyszer sem volt alacsony! Ezt még följegyzik a krónikák!
Megvalljuk, Tibi, hogy a Bóti dalt azért hagytuk a végére, mert
abba a zeneszerző belekomponálta a vágóhelyeket, és ezzel neked
akartunk kedvezni. Mert az mégis csak tűrhetetlen, hogy mint a
Gyöngyösi Levi az Annus Dei-ben, direkt ne komponáljon vágóhelyeket a
darabba!
A felvétel leginkább karizmatikus személyisége persze a
karnagyunk volt. Csodálattal töltött el mindenkit, hogy a
felvételsorozat tizenötödik órájában is hogyan működött még a karizma.
Ekkor jöttünk rá, hogy a beéneklés elejére beiktatott gimnasztyorka
tulajdonképpen az ő bemelegítése.
Képzeld, Tibi, már a Rádió is foglalkozott a felvételeinkkel. Hazafelé úton híreket hallgattunk, többek között a következőket:
A
letenyei határállomáson föltartóztattak egy olasz hegyivadászt, mert
énekesmadarak tetemeit találták a gépkocsija csomagtartójában. A
hegyivadász, aki civilben a bolzanói Kocsár Miklós Fan Klub elnöke,
azzal védekezett, hogy: "Fölparittyázta az égre magát a pacsirta..."
Mátészalkán négy kisebbségi megtámadta és életveszélyesen
megsebesítette Francisc Lupu amatőr haláltáncost. A banda tagjai: Pőre
Panni, Szár Boriska, Lyukas Jancsi, Zörgős Miska. Az elkövetés eszköze
egy nyél nélküli bugylibicska.
Mint arról már egy korábbi híradásban beszámoltak, Gyöngyösi
Levi Két savanyú népdal című darabja egy évvel ezelőtt elnyerte a
Magyar Frigidszövetség nívódíját, mivel 124-szer fordul elő benne,
hogy: Nana, nana, Nana, nana. Legújabban viszont a MAHALSZ, a Magyar
Hanglemezgyártók Szövetsége tiltotta be a művet erősen pornográf
jellege miatt, mivel a darab a közepén, amikor még gyerekek is
hallgathatják, teljesen világosan hallható a következő: "Elmész,
rózsám? El biz én. Ha te elmész, én is el, mind a ketten menjünk el."
Budapest, 2002. december 18.
nyomtatható verzió
vissza a lap tetejére
Gracias - agimus tibi, David!
avagy
Ismerkedés a hispániai palaulit kultúrával
A hispániai felső palaulit kultúra legszebb emlékei pattintott betonból
készülnek, fehérek, hatalmasak, tágasak, és öltözőiket csak félig
készítik el. Vagy szék, vagy hely nincs bennük, esetleg mindkettő.
Megismerésüknek két titka van: egyrészt lehetőleg bonyolultan kell
megközelíteni őket, másrészt csak érintetlen lélekkel, különösebb
felkészülés nélkül szabad közeledni hozzájuk. (Aki ugyanis felkészül,
az mehet busszal, két nap, két éjszaka.) A magyar versenyzők fentieknek
maradéktalanul eleget tettek. A kétórás utat tíz óra alatt
teljesítették, a felkészülést pedig tökéletesen sikerült elkerülni. A
felmondások helyett végül a lemondások alakították ki a csapat végleges
összetételét.
A repülőút hosszú volt és fárasztó, és néhányan - eléggé el
nem ítélhető módon - megpróbálták ezt mégis arra használni, hogy
felkészüljenek a palaulit kultúra befogadására. De Gaulle-ék persze
megtartották a világháborús emigrációban kialakított konspirációs
szokásaikat. Ha a beszállást az L szektorból hirdették, akkor csak az
volt biztos, hogy nem az L szektorból lesz. Előbb egy busszal
elvitettek a reptér másik felébe, majd a nyomolvasók ötletei alapján
onnan gyalog visszasétáltattak a repülőtér ellenkező végébe, és sose
ott kellett bemenni, ahol jelezték. A kiírásokkal is takarékoskodtak:
lehetőleg nem írtak ki semmit, de ha kiírtak is, akkor is a határidő
lejárta után. Ráadásul a fémdetektor is mindig csipogott - hiszen sosem
lehet tudni.
A palaulit kultúra központjában a nem éppen Góliát Dávid
fogadott bennünket, és szállásunkra hajtattunk. Ott már várt Zámbó
Jimmy reinkarnációja, és azonnal föltette a kérdést: "Valld be már,
ugye, nem tanultátok meg a Vajdát?" Ez volt a mániája, amit az
egyetlen, nem főpróba jellegű próbán be is bizonyított. Ha nem jön meg
az igazi karmester, aki valóban "fecit potentiam in bracchio suo", a
lengyel "vajdasága" tragédiába torkollott volna. Ezt a fontos próbát
egyébként este 10-re hirdették, a buszvezető még gondoskodott arról,
hogy 11-kor kezdődjék, a zenekar pedig elérte, hogy csak éjfélkor. És
ez nem egy éjféli mese...
Egyébként a palaulit kultúrához hozzátartozik az "Itt a
buszunk, hol a buszunk?!" cím? társasjáték. Ehhez adva van egy trapéz
alakú utcanégyszög, amelynek egyik oldala busszal járhatatlan. A másik
három oldalon kell megtalálni a buszt. Ügyesebbek csomag nélkül
indulnak felderítésre, a lemondó természetűek csomagot húzva járják be
a trapézvonalat. A teljes siker után kezdődik a busz húszperces
ciklusa. A busz végéből indul el egy József Attila-vers címének sűrű
hangoztatásával, és több áttételen keresztül jut el a vezetőig, aki is
több áttétellel visszaüzen. Amikor húsz perc elteltével a busz végén
már szinte beleborzonganak a vers realitásába, az üzenetlánc ellenkező
értelmű tartalommal töltődik meg.
Azért csak túlestünk a Vajdán... Fogyatékosságaink voltak
ugyan a dallamot és a ritmust illetően, de a szöveget kiválóan tudtuk.
A lengyel Vajda-ságiak meg a hidalgók segítségével egyre jobban
belejöttünk, és ha lett volna még két előadás, sikerrel elkezdhettük
volna próbálni is. Apropó, próba! Talán többeknek feltűnt, milyen kevés
volt ezúttal a mindannyiunk által annyira kedvelt "tengerparti próba"!
A Carmina Buranával kapcsolatban is sokan megőrizték
érintetlenségüket az utolsó pillanatig, amelyet aztán a karmester
igazán bearanyozott. A maestro hajdan a budapesti karmesterversenyen
nem nyert, és azonnal láttuk, hogy angol nyelvtudása semmit sem kopott
azóta. Igaz, hogy nem is koptatta... Viszont valószínűleg Rodolfónál
tanult budapesti tartózkodásakor, mert állandóan azon lovagolt, hogy
"mindig csak a kezét figyeljük". Az viszont tömzsi volt és szőrös,
úgyhogy minden alkalmat megragadtunk, hogy ne azt figyeljük. Így aztán
gyakran sem a zenekarral, sem a karmesterrel nem voltunk együtt,
sokszor még önmagunkkal sem. Ezért vagy nem a bűvös kézre figyeltünk,
és elmentünk az erdőbe, vagy azt figyeltük, és átmentünk szöveg nélküli
éneklésbe. A palaulit kultúra legnagyobb sikerét mégis ez a produkció
aratta.
Emellett megismerkedtünk az alsó palaulit kultúra néhány
emlékével is. Ilyen volt a Carmina Burriana, amelynek érdekessége, hogy
8 órára hirdetik, a közönség 7-re jön, mi pedig fél 8-kor kezdjük.
Mindent sikerült szépen bemutatni. Egy tanulsága mégis volt az
ismerkedésnek: legközelebb csak az előre kiválasztott kottalapozó
fürödhet meg a fagyos vízben.
Ondában már az is örömmel töltött el, hogy a város neve
nőnemű. Kicsit zaklatott próba után azonban szép el?adás következett.
Itt is, akárcsak az előző helyen, nagy tanulságként rögzíthettük, hogy
nem kell az előételekkel jóllakni.
Közben jártunk a tengerparti Manhattanben is, ahol a szobák
kártyával nyílnak, a kártya zárja az áramkört, és az ágyak alig
nagyobbak, mint másutt a két ember számára valók. Minden Bali-télet
nélkül elmondhatjuk, hogy erre fejl?dik a világ, a tenger és az éneklés
csupán csak ürügy.
Kicsit fájó szívvel hagytuk ott a palaulit kultúra emlékeit.
A visszautazást persze el lehetett volna kerülni egy egészen egyszerű
ötlettel és némi kitartással: még ma is ott várakozhatnánk ugyanis a
száraz folyó partján a 95-ös buszra! 2003. április 23.
nyomtatható verzió
vissza a lap tetejére
Van-e (kórus)élet a palaulit kor után?
Van! Amint már a harmadik legnagyobb német, Karl Marx megírta: az
emberiség története a kóruséneklés története. Már őseink egy hatalmas
avizóval szálltak le a fáról, utódaink pedig egy tartalmas kódával
fognak visszamászni oda. Így aztán nem véletlen, hogy akik megjárták a
palaulit vidéket, hazajöttek, és újrakezdték a próbákat. Egyesek, akik
nem járták meg, nem kezdték újra a próbákat. Megint mások önként és
dalolva hagyták abba a próbákat.
A nyár legnagyobb kihívását a longobárd hendikep
megismétlése jelentette. Minden olyan jól elő volt készítve: a társas
autóbuszok automatikáját úgy preparálták, hogy 1000 km után bemondják
az unalmast, a milánói taxisok pedig beiratkoztak villám magyar
nyelvtanfolyamra, a leginkább előrelátók pedig úgy intézték, hogy
Baumgartner Zsolt ott dekkoljon Monzában az esemény idején, hátha be
kell segítenie a longobárd taxisoknak.
Egyébként minden a legapróbb részletekig ki volt dolgozva:
ki ki mellett ül a buszon, és kivel alszik, aszerint hogy négy-, kettő-
vagy egyágyas szobákat kapunk. Csak két dolgot nem sikerült idejében
tisztázni. Az egyik az volt, hogy mit is várnak el a kórustól, a másik
pedig, hogy a kórus és vezetője egyáltalán el akar-e menni erre az
útra. A mindebből fakadó nézeteltérések még a nyári szünet előtt
kulmináltak. Kiderült, hogy az orál kórus és a turba kórus mellett kell
még egy kórus a toronyba is. Ráadásul mindent meg kellett volna tanulni
kotta nélkül, mivel az oratórium egész cselekménye a Getsemáné kertben
játszódik, napfelkelte előtt.
Addigra előrehaladott stádiumába jutott a kórustagok
rétegződése. Az első csoportba az a 24 kórustag tartozott, akik joggal
aspiráltak a milánói városi fuvarozók szolgáltatásaira. A második
csoportba azok kerültek, akik ugyan megtölthettek volna további három
taxit, ha utaztak volna. A többiek szája előtt pedig mint mézesmadzagot
húzták el egy comótos gyalogtúra lehetőségét.
Mikor a felkészülés lendülete elérte a tetőpontot, vagyis
egyszer leblattoltuk az érdekesebb tételeket, kiderült, hogy meg kell
szakítani az ígéretes (vagyis ígéretekkel teli) tárgyalásokat. Milyen
igaza volt Hérakleitosznak, amikor azt mondta: nem léphetünk be kétszer
? ugyanabba a turbába.
No de várt ránk a hosszú forró nyár. Először Nádasdvagányban
röffentünk össze, ahol a helység nevének szellemében mindenki
fölléphetett, aki csak odatalált, jött légyen a Balaton vagy a Jangce
partjáról. Így egyáltalán nem csoda, ha a legnagyobb sikere az éneklő
kutyának volt.
Aztán következett a nyári szenzáció, a Nyűvészetek völgye. A
kis falvakban akkora a forgalom, hogy érdemes kerülő utakon
megközelíteni. Magam Győr felől próbálkoztam, le is késtük a
csatlakozást a főpróbához. Jobb lett volna talán Zalaegerszeg felől…
Egyébként a Nyűvészetek völgyében egyetlen aranyszabályt kell
betartani: az előadóknak háromszor annyian kell lenniük, mint a
hallgatóságnak. Így aztán megérdemelt sikert arattunk a dérilepte
templomban. A másnap megismételt koncerten nem volt követelmény a
kétharmados többség, így aztán dugig megtelt a templom, mégis sikerünk
volt.
Az őszi idény elején régi ismerősünk, Koditeka Fityeg is
elhúzott egy mézesmadzagot a szánk előtt. Egy fantasztikus
dél-szlovákiai turnét ígért, aminek egyetlen funkciója az lett volna,
hogy elköltsük a dupláját annak, amit meg sem kaptunk. De Koditeka a
döntő pillanatban elnémult. Pedig lelki szemeink előtt már megjelent
Vladó, Petyó és Jozsó, a három legismertebb szlovák jegyüzér, amint
200%-os felárral árulják a zsugákat a Késő romantikus német zeneszerzők
kromatikus ájtatos kórusművei c. hangversenysorozatra.
Mivel tehát a comótos kirándulást elpasszoltuk, az őszi
szezon csúcspontját így Gabriel Lelopta Vegyi beszéd c. kompozíciójának
előadása jelentette a Feneakadémián. Olyan alaposan felkészültünk a
koncertre, mintha a szerző még mindig az intézmény párttitkára volna.
Próbánként 4 és fél ütemes, szédületes sebességgel rágtuk át magunkat
az anyagon, amely ? ha lassan is, de ? jól leülepedett bennünk. Majd
megjelent egy apró termetű masiniszta, és azt mondta, hogy a MÁV-val
megyünk a koncertre. Így aztán elegendő alkalmunk volt zenekari
próbákra ? éppen eggyel több, mint három éve a h-moll mise című
kamaradarab esetében, és háromszor annyi, mint később a játékos
elemekkel tarkított Bach-Magnificatnál. Az előzőleg késhegyre menő
küzdelemben a capella-darabbá cizellált előadásunkat, sajnos, eléggé
elnyomta a MÁV zaja.
A darab egyébként eklektikájával tűnt ki. Érződik belőle, hogy
a szerző látta a Ben Hurt, ismeri a Nyomorultak c. musicalt, és a
Csinn-Bumm Cirkuszon nőtt fel. Dallamvilágát ugyancsak széles spektrum
jellemzi. Azt nem is igyekezett leplezni, hogy magyar zsoltárdallamot
használ, bár olyan alaposan szétvágta a sorokat, hogy csak néztük, "hol
is a macska". De felfedezhető volt benne a Fölmászott a nyúl a fára c.
gyermekdal, a lendületes mozgalmi dal (Szállj, te büszke ének), Rossini
Sevillai borbélyának egyes fordulatai (Mért csináltok ilyen lármát!?),
továbbá a francia könnyűzene világa (Ámen, egy szép nap innen, Ámen).
2003 karácsonyán
nyomtatható verzió
vissza a lap tetejére
Tizenötödik prágai adventi liftverseny,
avagy csehül
pražské liftovy pohár
Prágában november 24?25-én rendezték meg a jubileumi liftversenyt. A
verseny színhelye a PszichOpatov elnevezésű hajléktalanszállás, ahol a
dolgozókra nagyon ráillik a pszichopatov jelző, a vendégek csak egy
heti ott tartózkodás után érdemlik ki. A szálloda gazdagon el van látva
csillagokkal (a három csillagból kettőt azonnal elvisz a
mágneskártyával nyíló ajtózár), és egyetlen jó berendezési tárgya a
popsibarát vécéülőke, amelyen rendkívül kényelmes ülés esik.
Mindenesetre a szálloda hihetetlenül jó körülményeket biztosít a
liftversenyhez.
A versenylifteket négy ajtó és egy hívógomb rejti. A
versenyeket az esti és a reggeli órákban tartják, az ügyetlenebbek
számára van egy reményfutam délben is. Az első feladat: el kell
találni, hogy melyik lift működik. A második feladat: minél közelebb
jutni valamelyik ? remény szerint működő ? lifthez. Ha egy másik
érkezik, anyanyelvi csatakiáltással ahhoz kell átugrani. (A szomszéd
liftbe beleugrani egy pontot ér, a távolabbiba két pontot.) Ha már bent
vagyunk a liftben, ki kell lökdösni a túlsúlyt. Egy három hátizsákot
cipelő lengyel kituszkolása három pontot ér, egy testes hollandé két
pontot, egy serdülő szingapúri lányé egy pontot. Utána szinte
gombnyomásra megkezdődik a liftben a gombnyomás. Aki eléri a gombot,
nem kell még kétszer lemennie a földszintre, aki viszont nem éri el, az
addig száguldozik a 19. emelet és a földszint között, amíg a nyomógomb
közelébe nem kerül (mellékesen egy pontot le is vonnak tőle).
A liftverseny kéjes örömökkel jár. A bent lévők harsányan
kurjongatnak a várakozóknak, a kint lévők azon röhögnek, hogy már
nyolcadszor állt meg az emeletükön ugyanaz a szardíniás járat. Mert a
földszint és a 19. emelet között szinte lehetetlen beszállni. Ennek
élét persze tompítja, hogy a közbenső emeleteken nem is jelzi semmi,
hogy melyik lift működik, és éppen hol jár. De van egy "próba"-járat
is, amely arról kapta nevét, hogy mindig ott áll meg, ahol éppen egy
kórus próbál. Ott csak beénekelve szabad kiszállni. Aki tehát mégis
részt akar venni a versenyen, az gyalog megy a földszintre vagy a 19.
emeletre, és onnan folytatja a pontszerzést.
A liftverseny hátterében állítólag kórusverseny is zajlott,
de a legnagyobb titokban. Három embernek kellett tanúsítania egy-egy
kórus jelenlétét: őket zsűrinek hívták. A liftverseny
eredményhirdetésén a három tanú 59 kórus részvételét igazolta. Aki ezt
nem hitte el, annak Paga néni azonnal elhúzta a nótáját. Volt egy
hendikep kategóriája is a versenynek, amelyen a kórusoknak úgy kellett
modern kórusműveket előadniuk, hogy a háttérben egy másik kórus cseh
karácsonyi énekeket dalolt. A tanúk ? mint később kiderült ? nagyra
értékelték a hendikep verseny résztvevőit.
A kórusverseny igazi kafkai szellemben zajlott: a teljes
elidegenedés jegyében. A világhírű csehszlovák film, a Senki nem tud
semmit mintájára a jelszavak valának: "Senki nem ismer senkit" és
"Senki nem hallgat meg senkit". A végén a győztes kórus pedig
egyszerűen fölszívódott. Kihirdették az MK-t győztesnek, de a jelen
lévő MK nem akart fölmenni a színpadra. Amikor kiderült, hogy az az Mk
nem az az MK, a pohárok gyors átadása után véget vetettek a kafkai
versenynek.
A győztes kórus valószínűleg azzal nyert, hogy nem volt
"bárdolatlan" a műsora, hiszen énekelték a Karácsonyi bölcsődalt. Volt
némi pärtállami beütése is a programnak: az egyházi szláv Sógorod, icce
dallal. Viszont elég provokatív volt a műsoruk abban a tekintetben,
hogy a fenyegető madárinfluenzára tekintettel Madár Vili és Tyúkos Feri
(William Byrd és Francis Poulenc) egy-egy művével rukkoltak elő,
amelyeket ügyesen átcsempésztek a határon. A pikantéria sem hiányzott a
műsorukból, hiszen a "homokos" pásztorokkal kezdtek (gay pastores),
befejező számuk pedig a nagy terjedelmű Salve, Vagina volt.
Szerveztek közös énekléseket is, természetesen közönség
nélkül, amelyekkel viszont jelentősen föllendítették a főtér
forraltbor- és prágaisonka-forgalmát. Mellékesen persze ezek arra is
jók voltak, hogy akik nem vettek részt rajtuk, értékes pontokat
szerezhettek azalatt a Pszichopatov szálló liftversenyén. A liftverseny
ugyanis a záró rendezvény előtt kulminált, sőt, kiegészült a buszok
parkolási versenyével és a fantomkórusok megjelenésével. Ott ugyanis
már az is elegendő volt, ha a kórus három képviselője állította, hogy a
kórus ott volt, máris záporoztak a kupák és pohárok. Pedig azokat már
rég egy füstös belvárosi kocsmában emelgették a versenyzők.
2005. december 11.
nyomtatható verzió
vissza a lap tetejére
Böszme beszámoló
a Monteverdi Kórus 2006. évi szerepléseiről</font>
Tekintettel arra, hogy az elmúlt évből nehéz volna kiemelni egyetlen
eseményt, krónikaszerűen foglalom össze az esztendő esendő eseményeit.
Áprilisban a Várban a kórus zárt ülést tartott, ahová
magnetofonnal tilos volt belépni. Mégis bejutott Kisdobos László,
akinél csupán egy teljes stúdiófelszerelés volt. Az anyag sehol sem
hallható, mert 80 évre titkosították, de kiszivárogtatott információk
szerint az ülés a kormánypárt dicséretének jegyében zajlott, amennyiben
128-szor hangzott el: "Hej, élet, be gyöngyélet, ennél szebb sem
lehet!"
Június elején a dél-angliai Renaissance Choir volt a kórus
vendége. Először mindenki énekelte a magáét, így kórusunktól elhangzott
Mozart Inter natos mulierum non surrexit maior című kantáta, amelynek
címe szabad fordításban: "a női internátusban nem kelt föl az őrnagy".
Végül következett az álommű, Tallis negyvenszólamú motettája, amely még
a templom lágyszívű kántorát is elaltatta. Szerencse, hogy annak idején
még nem létezett a híres brit sörgyár népszerű rekordnyilvántartása,
mert akkor Tallis legalább 41 szólamú művet írt volna, hiszen egy 40
szólamú már volt. Spem in alium nunquam habui - "más reményem sohasem
volt", hangzik a cím, és nekünk sem volt más reményünk, mint hogy
sikerül összehozni a kottában leírt hangjegyeket az erősen
gimnasztikázó karmester karkörzéseivel. Majdnem sikerült is, ami az
alapos felkészülés számlájára írható. Az angol kórus ugyanis hét éve
tartja repertoárján a művet, és így utazza be a világot, kiegészítő
kórusokat keresve. Nekünk is éppen hét - hetünk volt a felkészülésre.
Június elején szintén a Várban egy szingapúri kórus volt a
különös vendégünk. Ők egy csehországi versenyre való utazásukat
szakították meg Budapesten, majd Olomoucban mindent megnyertek - a
szenior kategória kivételével, amelyben nem engedték őket elindulni. A
közös koncert fő funkciója a kontrasztálás volt, amennyiben ők legjobb
versenyszámaikat mutatták be, mi pedig azokat, amelyeket sohasem
tudtunk, vagy már elfelejtettünk (esetleg mindkettő). Daróczi Bárdos
Tamásnak is alkalma volt megtapasztalni, mennyit tud romlani fél év
alatt egy meg nem tanult mű. Így aztán mikor már azt gondoltuk, hogy
eleget csicseregtek, fütyültek, tapsoltak és dobbantottak a
szingapúriak, vakmerően elébük álltunk, és elénekeltük szingapúri
norvég dialektusban a Körvisor című kompozíciót. Az egész koncert
különben a "hajó" jegyében zajlott. Szingapúr városállamot három
oldalról tenger veszi körül, tehát teljesen érthető volt a szingapúri
fiatalok azon olthatatlan vágya, hogy végre vízi városnézésen vegyenek
részt. Így aztán sikerült idejében beléjük fojtani a szót és az éneket,
mi is lerövidítettük műsorunkat (ami persze nem vált hátrányára), az
evést elfelejtettük, hiszen vacsorázni ezek a vézna fiatalok nyilván
amúgy sem szoktak.
Az első félévet szabadtéri hangversennyel zártuk, amely Virág
és szúnyog címmel került megrendezésre. Ezekből volt ugyanis a legtöbb
a kertben. Az egész rendezvénynek volt némi szabad demokrata íze,
hiszen aki akart, énekelt szólót, aki akart, hangszeren játszott,
akinek meg éppen arra volt kedve, ablakon keresztül közelítette meg a
dobogót. Néhány stabil számunk előadása mellett ezt a koncertet a Szent
Iván-éji szertelenség jellemezte, és erről már nem csak a szúnyogok
tehettek.
Augusztusban, Szent István ünnepén a kórus a salzburgi dómban
vendégszerepelt. A krónikás nincs abban a helyzetben, hogy
részletkérdésekkel foglalkozzon ezzel az eseménnyel kapcsolatban, de
meg nem erősített hírek szerint ez volt az év legczifrább koncertje.
Az év csúcspontja persze a belgrádi turné volt. A
hangversenysorozat legfurcsább sajátossága, hogy bármikor oda lehet
érkezni, de a koncertet a tervezett visszautazás idejére teszik.
Egyébként ezen az úton találkozhattunk eddig a legtöbb győztes csatánk
színhelyével (Zenta, Pétervárad, Nándorfehér-vár), érdemes tehát dél
felé utazni, csak elegendő koszorút kell magunkkal vinni. (Legközelebb
azért néhány 100 mm-es szöget is érdemes betenni a bőröndbe, hogy ne
kelljen pl. Zimonyban megspórolni egy koszorút.)
A szeptemberről októberre virradó éjszakát már Belgrád
belvárosában töltöttük, szállásunk egy hajdan szebb napokat látott
belvárosi hotel, ahol még liftversenyt se tartottak. Az ellátásban sem
volt semmi kivetnivaló, úgyhogy ezentúl a svéd asztalt nyugodtan
nevezhetjük szerb asztalnak. A legnagyobb forgalmat a földszinti
minibár bonyolította le Marci barátunk jóvoltából, aki már első este
megalakította a Szerb-Magyar Szilvóriumbarátok Társaságát, és eleinte
minden arra járó kórustagot meghívott, a vége felé minden arra járó
kórustaggal meghívatta magát egy-egy sligovicára. A koncert előtt
szakított ezzel a hagyománnyal, és mindjárt hármat gurított le. Nem
véletlen, hogy a koncerten az ő kottája végezte a süllyesztőben.
A szerb kultúra szentélyében tartott koncert teljes mértékben
kielégítette a bánáti svábok és a vajdasá-gi magyarok igényeit. A
német-magyar műsorba mégis sikerült becsempészni egy 50 dinárost. Azon
szerepel ugyanis Sztevan Sztojanovics Mokranjac, a szerb nemzeti
zeneszerző, akinek három művét is elénekeltük. A művet igazán
megtanultuk, sikerrel is adtuk elő, így kész csoda, hogy még senki sem
kérte névnapi köszöntés gyanánt.
Fellépéseink egyébként meglehetősen különbözőek voltak.
Felléptünk padlólakktól bűzlő helyiségben reprezentatív (hattagú)
közönség előtt, illetve magyarok lakta faluban, ahol a hangulat a
koncert után hágott a tetőfokára, és kiderült, hogy a magyar
irredentizmus mennyire internacionális.
Részt vettünk egy zenés városnézésen is. A kellemes hangú
idegenvezető minden lényeges jelenséget dallal és tánccal illusztrált.
De mi sem maradtunk adósak: amikor megkoszorúztuk a nándorfehérvári
csata emlékkövét, a Hunyadi János iránti nagy tisztelettel elénekeltük
a "Hej, Jancsika, Jancsika, mért nem nőttél nagyobbra" kezdetű népdalt.
Októberben egy kiváló kamarakórus szerepelt a Zeneakadémián. A
hangverseny Kodály műveinek jegyében zajlott, hiszen énekeltek a Norvég
leányok, és hallgatták az Öregek (a Monteverdi Kórusból).
Friss élményünk a karácsonyi koncert. A művek néhány
kivétellel nem kapcsolódtak közvetlenül a karácsony témaköréhez. Így
húsvétra még akár be is érhetnek. Mindenesetre elénekeltük kedvenc
litániánkat, amelyben szólót énekelt Rosa Mistica, szerb reneszánsz
szopránénekes, közreműködött Stella Matunina, a jeles katalán
csembalista és Regina Apostolorum, a kiváló olasz gambaművész.
Végül néhány szösszenet, amely ilyen formában nem hangzott el, de nem sok híja van.
Szopránból
-Éva, itt a 83. ütemben mögöttünk a tenor geszt
énekel, amikor nekünk fisz van. Hogy ne legyen olyan disszonáns, ne
énekeljük éles ritmussal?
-Gyerekek! A múlt héten az Anni haza hozott három hemiolát. Igazi
görög hemiolát. Kivittük a tanyára, Zsorzsi sírban kisütötte! Isteni
volt! Tavasszal gyertek el hozzánk hemiolasütésre!
Altból
-Éva! Régen a 983. ütemben pontozott harminckettedre
azt énekeltük, hogy "A". Nem lenne pregnánsabb, ha azt énekelnénk, hogy
"Á", de sforzato?
Tenorból
-Gyerekek, most ki a tenor egy, és ki a tenor kettő?
Pintér Zoli: - Én. A Csongornak nincs hangja, a Dani ? 8-ra jön, az
András a jövő héten, a Laci a jövő hónapban, a Gábor a jövő évben, a
Jancsi a jövő évtizedben. Az Örs meg a kottákat katalogizálja a
folyosón.
Basszusból
-Éva! A 48. ütemtől a bariton, amit egyedül éneklek, három szólamra oszlik. Most melyiket hagyjam ki?
Középről
-Azt tudjátok-e, mi a különbség az allargando és a
vakargandó között? Nos, Párkai tanár úr örökbecsű meghatározása szerint
mindkettő szélesítést jelent, csak a vakargandónál mélyebben szántunk…
2006. december 13.
nyomtatható verzió
vissza a lap tetejére
Kórusunk enciklopédiája
Monteverdi
- Névadó szent, aki Magyarországon is térített. Csak hálásak lehetünk,
hogy nem Grünbergernek, Greenbergernek, Zelenogorninak vagy
Zöldhegyinek hívták.
Szólamok - A kórust alapvetően négy szólam alkotja,
mindegyik a saját törvényszerűségei szerint működik. Az egyik fele
mindig alacsonyan intonál: ezek a szoprán és a basszus; a másik fele
nem lép be rendesen: ezek az alt és a tenor.
Szoprán 2 - Az átjáró mellett elhelyezkedő kórusrész.
Nevüket onnan kapták, hogy mindig ketten vannak. Ha netán többen
volnának, a fölösleg hazamegy.
Basszus - Szalonképes káromkodás. Zenei általánost
végzettek és kottaolvasók esetenként a Basszuskulcs formára finomítják.
A KÓTA már pályázatot írt ki a szólam új magyar elnevezésére. Kár, hogy
nem az olaszból (basso) vagy nem a németből (Bass) vettük át, mert mind
a folyamatos melléknévi igenévi forma, mind az erős imperativus csak
növelné a szólam férfiasságának nimbuszát.
Beéneklés - Szabad hallásgyakorlat a kórus egyharmada
számára; egyfajta kvintesszencia. A beéneklés eleve alacsony,
legföljebb csak az egyik hang a leghamisabb. A végén mindig más választ
egyet abból a két népdalból, amelyet mindenki ismer.
Bakáts téri zenés esték - A hétfő és szerda esték,
amikor a kórus nyitott ablaknál próbál. Ilyenkor mindenki megszökik a
környékről, a templomban fél héttől már nem is gyóntatnak, a
polgármesteri hivatalt Cséry Ági fél hatkor bezárja (de hogy hol marad
negyed nyolcig, az rejtély!), legújabban a Schöpf-Merei Kórház is
bedobta a törülközőt; nem hitték el, milyen fontos a zenei nevelés már
újszülöttkorban.
Próba - Néhány tétova ütem eléneklésével egymás idegi
állapotának próbára tétele. Három síkon történhet az idegpróba: a
karnagy és a kórus között, az egyes szólamok között és az egyes
szólamok tagjai között. A redukált konfliktusok színterét
szólampróbának nevezzük, a konfliktusok magasabb szintű kiélezését
pedig zenekari próbának.
Próbaszint - Egy kórusmű lehet túlpróbált és
alulpróbált. Az utóbbi hónapokban a túlpróbáltak közé tartozott a
Mokranjac-mű, a Huszár-passió és a karmesterverseny anyaga, az
alulpróbáltak közé az összes többi (például a mai koncert anyaga).
Nagyon megéri a túlpróbálás, mert olyan művekre korlátozódik, amelyeket
úgyis csak egyetlen egyszer adunk elő.
Főpróba - Ismerkedési est a zenekarral és a
szólistákkal. Szerencsés esetben még előadás előtt kerítünk rá sort, és
van idő a fellépőruha felöltésére.
Ceruza - A próba egyetlen nélkülözhetetlen kelléke. Bár azért néha radírra is szükség volna.
Reneszánsz ruha - Enyhén giccses jelmez, amely
eredetileg arra készült, hogy a Rómeó és Júliában statisztálunk. Ez nem
sikerült, de megmaradt a jelmez. Egyetlen nagy előnye, hogy lányok
fiúruhát ölthetnek, fiúk pedig bársonyos tapintású női hálóköntösben
grasszálhatnak.
Monteverdi-fesztivál - Úgy indult, mint a
Monteverdi-kórusok fesztiválja - a belügyi dolgozók szpartakiádjának
mintájára. Miután a kórusok újrakeresztelési akciói végesnek
bizonyultak, Monteverdi-fesztivállá alakult, amelyben célszerű módon a
zene került a középpontba.
Turné - Néhány napos hangi kihívás gyanánt indul,
aztán a kihívás célszerveinek szerepét átveszi a gyomor és a
húgyhólyag. És akkor még a horkolásról nem is szóltunk…
Diázás - Emlékpróba a turnék flórájáról és faunájáról. Mióta Bundi és Mónikáék nem járnak, a diázás gyakorlatilag megszűnt.
Felmondás - Rossz emlékű archaikus kifejezés, amely még
pejoratívabb jelentéssel átkerült a gazdasági életbe. Elmaradásának
okai: nincs miért, nincs mit, nincs hol és nincs kinek.
Esküvő - Ráutaló magatartás arra, hogy a kórustárs
abba akarja hagyni énekesi tevékenységét. Láttunk már olyan
kórustársat, aki már másnap eltűnt, a legtöbben még hónapokat várnak.
Népdalszvit - Kiválóan szabható és varrható
népdalfüzér. Személyeknek névnapra, doktorátus megszerzésére egy tétel
jár (ismétlés nélkül), csoportoknak, vendégkórusoknak két tétel
(ismétlés nélkül), muzsikusoknak két tétel (ismétléssel). A teljes
népdalszvit eléneklése kórusversenyen esedékes. (Tíz éve nem voltunk
kórusversenyen.) Az elénekelt tételek száma nem a darab megtanult
voltának függvénye, hiszen például Daróczi Bárdos Tamás
népdalszvitjéből már kétszer énekeltünk, pedig még egyik tételét sem
tanultuk meg.
Sláger - A kórus slágere egyértelműen a Dio del cielo
(András jóvoltából gyaníthatóan 35 éve). Szájhagyomány útján terjed, a
kottáit elhordták, szerzőjének, Pepe Marzinak a nevét 80 évre
titkosították. Nem csoda, hogy szövegében és dallamában egyre több a
romlás, de azért az olaszok még vigyázzba állnak, ha meghallják.
Örs - A kórus sztarosztája, a Tenor 2 egyetlen állandó
tagja, hangmérnök, logisztikai előadó és végrehajtó, közel áll ahhoz,
hogy egyetlen emberként ismerje a kottatár rendszerét. Ő az, aki
kevesebbet mond, mint amennyit szeretne, de 35 év alatt neki lett az
egész országban a legtöbb "dobogós helyezése".
Gábor Móczár - A KÓTA-hoz közel álló üzletember, a
kórus elnöke. Olyan mint Charlie a Charlie angyalai című sorozatban:
mindent ő irányít, de sohasem látható. Várható felbukkanási helyei:
külföldi kis- és nagyvárosok.
Laci bácsi - Magas szintű népi kultúrával megáldott,
nagyszerű művészlélek, egyetlen igazi támogatónk, akire most is
tisztelettel emlékezünk.
Éva - Aki nélkül ez az írás sem születhetett volna meg,
de főként másképpen telt volna el a harmincöt év. Köszönjük, hogy így
telt.
2007. március 24.
Huszártól Hodályig
2007 címszavakban
Agnus Dei: a misék utolsó, többnyire lassú tétele, amely így sokszor mostohagyerek lesz, és legtöbbször a főpróba után kezdjük el próbálni (Mozarttól Huszárig). Egyszer érdemes volna egy Agnus Dei-koncertet tartani, ahol ezekből a mostohagyerek-darabokból takaros kis koncert kerekednék.
Edzőtábor: a Pintér Zolival kibővített háromszólamú Monteverdi Kórus házavató örömzenéje. Az öröm egyértelmű volt, a zene nem mindig. Fokozni még úgy lehetett volna az élvezeteket, ha egy-egy szobában egy-egy kvartettet helyeztek volna el.
Folyosói vetkőzés: szezonális konfliktusforrást jelentő ceremónia, amely még abból az időből veszi eredetét, amikor mindenkinek át kellett gázolni az egész kóruson, hogy elérjen valamelyik fogashoz. Jelenleg a probléma nem áll a fönn, a konfliktus szelektíven mégis létezik.
Hodály-hangverseny: 125 négyzetméteren kellő sűrűségben elhelyezkedő nyáj csörög-morog, váltott pásztorokkal, akik hol állnak elejbe, hol meg nem. A hangverseny szponzorai: az Auchan áruházlánc (jelképe a Madárka, madárka, a francia Auchan jelentése pedig: réten), a Gyermekélelmezési Vállalat (Én se tejen, mézen, keserű kenyéren töltém gyermekségemet), valamint a fül-, orr-, gégeorvosok szövetsége (van-e hangod?).
Huszár-missió - 1) Huszár Lajos passiójának valódi neve, hiszen a mű misetételek és passió kombinációja. 2) Az, amit a Monteverdi Kórus vállalt a mű előadásával. Maga a mű olyan, mint egy hatalmas egyházzenei Big Mac, amennyiben két vastag misetétel között egy jól rétegzett passió helyezkedik el. Kedvenc kifejező eszközei a tritonuszok, a 7/2-es metrum, a kilenc bés lejegyzés és a recitativók virtuóz orgonakísérete. Dallam- és ritmusvilága olaszos jellegű: egy nápolyi dal, egy siciliano és egy velencei gondoladal elemei felismerhetők benne - persze elég nehezen. Az egész színpadot betöltő ütősök teljes vizuális és akusztikus függönyt képeznek a kórus előtt, ami felkelti azt a gyanút, hogy a kórus sokkal jobban tudja a művet, mint ahogyan hallatszik. Az ütősök fantasztikusak: ahogy verik a tamtamot, és belép a marimba… Szegény Mari…
Jihlava: dél-morva bányászváros, amelyre így emlékezünk: "A morva életbe, milyen nehéz volt egy rendes sörözőt találni!" A város Gustav Mahlerről és arról nevezetes, hogy évente kórusfesztivált rendeznek benne. Egy fesztivál három napig tart, mert a papírvékonyságú párolt szelethez csak háromféle köretet tudnak készíteni. Az italokat helyben hígítják és porciózzák.
Jó cseh szokás szerint a kórusokat nem engedik egymás közelébe, és elutazáskor mondják meg, hogy hol kellett volna még föllépni. A fesztiválnak két csúcspontja van. Az egyik a Vidámparknak szentelt székesegyházban a nyitó hangverseny, amelyet nehéz végigállni. A másik egy hegytetőn lévő vár padlásszobájában zajlik, ahol két kórust összezárnak, akik így közönség nélkül egymást fárasztják. Nem csoda, hogy hirtelen többen is ötven évesek lettek.
Karácsonyi koncert: nem túl mélyen szántó kívánsághangverseny, megtoldva a Boronázási misével.
Komló: kicsit keserű Róma-pótló.
Laetetur Deus: azaz Örvendezik az Úr! Felépítésében lineáris, összhatásában kriminális mű, amelynek egyetlen előnye, hogy váratlanul be lehet fejezni. Első és utolsó előadásakor mindenki kigúvadt szemmel mered a kottájába, azt keresvén, hol a fenében tartunk, aztán hirtelen minden világossá válik, amikor a karnagy határozott mozdulattal leinti a darabot. Az örömzenétől, amelyet nem lehet abbahagyni, az különbözteti meg, hogy bármikor abba lehet hagyni.
Legnano: észak-lombardiai kisváros, amely az 1176-ban mellette vívott csatáról, valamint mézesmadzagjáról nevezetes.
Mennydörgős passió: az áldott emlékezetű Huszár-missió szegedi előadása. A drámai hatást hihetetlenül felfokozta az állandó mennydörgés, szinte fölöslegesen verték bent a tamtamot. A minden ízében hiteles darab erejét azért némiképpen rontotta, hogy a Szentföldön sohasem esik az eső.
Mit énekeljünk neked? Többnyire költői kérdés névnap, születésnap, házasságkötés, válás és diplomaszerzés ürügyén arra vonatkozólag, hogy mivel köszöntsük egy-egy kórustársunkat. Lehetséges választások: a) Dio del cielo, b) Händel: Messiás, c) amit már az egész próbán gyakoroltunk. Kivétel Pintér Boróka, akit öt évenként jubileumi hangversenyen köszöntünk.
Pintado: a kórus felkészületlenségének mértékegysége, amelynek értékét éppen a 35. évfordulón sikerült meghatározni. Egy pintado az a felkészületlenségi szint, amelynek legföljebb az ötödével szabad csak a koncertpódiumra kiállni.
Pomáz: Buda környéki kúria igen kellemes környezetben, és olyan messze, hogy a próbákról senki sem késik el. És még kevesebbet is beszélgetnek próba közben, hiszen nem minősül sértésnek a Ne pomázz már annyit! kiszólás.
Salvus Hungaricus: a szervezet testi és lelki felüdülését célzó alkotás, egyfajta hungarikum, amelynek kicsit vásáry előadásán vehettünk részt. A főpróba összeért volna az előadással, ha a leleményes szervezők nem találnak ürügyet a zenekar kollektív skálázásának megszakítására.
Sine Cura: 1) gondtalanul űzhető cselekvés; 2) olyan hangverseny, amelynek megrendezése 7 millió forinttal kevesebbe kerülne.
2007. december 22.
Reviczky Béla
nyomtatható verzió
vissza a lap tetejére