Monteverdis történetek Reviczky Béla tollából


II. Nemzetközi Montecuccoli Fesztivál - 2001.december
Longobárd hendikep
Confitemur, Tibi - 2002. december
Ismerkedés a hispániai palaulit kultúrával - 2003. április
Van-e (kórus)élet a palaulit kor után? - 2003. karáncsony
Tizenötödik prágai adventi liftverseny - 2005. december
Böszme beszámoló - 2006. december
Kórusunk enciklopédiája - 2007. március 24.
Huszártól Hodályig - 2007 címszavakban


vissza a fõlapra



II. Nemzetközi Montecuccoli Fesztivál

A jeles kora barokk zsákmányszerző, Raimondo Montecuccoli 1664-ben járt Magyarországon a Habsburg Birodalom csapatainak kíséretében, amikor Szentgotthárd mellett megverte a törököket. De nem csak ezért szeretjük. ő volt az első, aki megfogalmazta, hogy mi kell egy kórusfesztivál megrendezéséhez: pénz, pénz és pénz. A II. tétele szerint célszerű, ha kétszer annyi szponzor van, mint ahány résztvevő. A Montecuccoli-hívek sikerrel teljesítették e követelményeket. Néhány Verde-művel is megpróbálkoztak, mert kiderült, hogy pénzszűkében legjobb segítség a Pénzverde. Négy olyan szent darab, mint amilyen az Olasz Intézet falán kinagyítva függött, nem is elég; kellett belőle vagy ezer. és lőn!

A fesztivált végül Szentgotthárd helyett Esztergomban és Budapesten rendezték, melyek legalább olyan szent helyek, bár a szentségeket inkább a budapesti szállással kapcsolatban emlegették a vendégek. Esztergom kétségkívül lakályosabb volt, és Párkányról is nagyon jól mutat. A fesztivál hivatalos nyelve - tekintettel a három német, egy németalföldi és három magyar kórusra - az angol volt. Ez a körülmény a spanyolok hallás utáni megértését nagyban javította volna, de nekik a hallásuk jobb volt, mint a megértésük. Leginkább pedig a hangversenyek külföldi közönsége érzett erős késztetést a magyar nyelv hallás utáni megértésére.

A fesztivál ünnepi szentmisével kezdődött, ahol is az esztergomi segédpüspök először előadta a Főpap magányossága c. monodrámát, majd a tihanyi visszhang aktív közreműködésével Mozart Koronázási miséje hangzott el. A legczifrább az egészben a duplikát Agnus dei volt.

A fesztivált Wolfgang Amadeus Gabriel Móczár vezényelte le késő barokk culotte-ban, több nyelven, nagy rálátással. A szervezés másik kulcsfigurájának Andreas Oedenburger bizonyult, aki valóban ott volt minden kilométerkőnél, nem csoda, ha egyes próbákra már nem volt érkezése. A fesztivál nyűvészeti vezetője, Eva Kollar, nem ismert elvesztett negyedórát, melyet próbára ne lehetett volna felhasználni. Kétszer azért elszabadultak az indulatok, és Zephiro tornája helyett olyan vetélkedés alakult ki, aminek fesztiválon túl gyógyuló testi és hangi sérülések lettek a következményei. A fesztivál szervezőinek volt egy titkos csatakiáltása, mellyel nehéz helyzetekben vigasztalták egymást, mondván: Na, Koditek a fityeg?!

A fesztivál kellemes meglepetését a Publicum gaude együttes fellépése jelentette, amit jól ellenpontozott Hatvani Levi Két savanyú népdal c. kompozíciója, melynek basszus szólamát csak sikeres aranyérműtét után, szoprán szólamát némi erőszaktétel után lehet igazán elénekelni, ennek ellenére a darab elnyerte a Nemzetközi Frigidszövetség nagydíját, mivel 36-szor hangzik el benne, hogy: Na-na-na-na, Na-na-na-na.

A Verde-műveket egy beugró talján karmester, Giorgio Nochedli vezényelte, aki az önjáró zenekart nem gátolta elképzelései érvényesítésében, így nem várt sikert aratott. A szőrszálhasogatásig részletes taktikai utasításait - például Andante..., Presto..., Cantabile... - Wolfgang Amadeus Gabriel Móczár azonnal három nyelven titkosította. A Verde-lapról olvasó versenyt egyébként a spanyolok nyerték, különösen beleélve magukat a Matadorok vagyunk Madridból kezdetű kórusrészletbe. Az egyházzenei hangverseny egyébként a végkimerülésig tartott, egészen pontosan ájulásig, sőt, még annál is néhány tétellel tovább.

A nyitó és a zárófogadáson pedig valósággá váltak a Vajha János által földolgozott programmatikus, de végül emblematikussá váló sorok: Többet nem inni! Nem lehet!
2001. december


Nyomtatható verzió
vissza a lap tetejére



Longobárd hendikep

Õsi longobárd szokás, hogy azokat a kórusokat, melyek a színpadon, hangversenyteremben és templomokban már bizonyítottak, terheléses hangversenysorozatra hívják, és különbözõ próbáknak vetik alá õket, miközben énekelniük is kell. Ez a longobárd hendikep.

Azzal kezdõdik, hogy az odautazás napját csak az azt megelõzõ napon közlik, hogy ezzel is ráhangolják a részvevõket a versenyre. Így történt ez az Úr 2002. esztendejében meghívott pannóniai együttessel, a Chorus Monteverdivel is, akik a rögtönzésben persze nem maradtak alul, és az idejében meghirdetett dohányzóöltözék helyett a Longobardiában jobban ismert tunikát tették meg hirtelen fellépõ ruhának, amivel az egész Longobárdián végighurcolt dohányzóöltözékekben csupán erkölcsi kopást okoztak.

A hendikep színhelye felé közeledõ kórus elsõ feladata volt megtalálni Eupiliót. A rendezõk annyit elárultak, hogy a helység Itáliában van, ami valóban nagy segítség volt, mert addig a kórus tagjai abban a hitben voltak, hogy Eupilio az Audifilia unokabátyja. A kórusnak három kísérlete volt: elõször magyar busszal és magyar vezetõkkel próbálkoztak, majd seregnyi mediolanumi taxis segítségét vették igénybe, majd egy longobárd busszal és sofõrrel tettek próbát. De egyikük sem teljesítette a feladatot szintidõ alatt. Hogy mégis elismerték a próba teljesítését, az annak a két magyar sofõrnek köszönhetõ, akik - igaz, hogy busz nélkül - szintidõ alatt meglelték Eupiliót, de õk nagyon rápihentek a próbára, hiszen elõtte két napig tétlenül üldögéltek Mediolanum fõterén.

A következõ próba egy jutalomjáték volt. Aki háromnegyed óra alatt meg tudja tekinteni Mediolanum nevezetességeit, utána két és fél óráig üldögélhet a Sforza-kastély egyik padján. Ez a próba - elmondhatjuk - a kórus valamennyi tagjának maradéktalanul sikerült. Hogy milyen volt az Utolsó vacsora? Azt nem lehet elmondani, mert azt látni kellett volna!

Másnap egy longobárd kisváros kellõs közepén elrejtett auditóriumot kellett a csapatnak megtalálni, longobárd busszal, longobárd sofõrrel és elektronikus helykeresõvel. Mindez nem lett volna elegendõ a sikerhez, ha a longobárd sofõrnek nincs egy Csepel gyártmányú, kontrás biciklije.

Megint másnap egy Cantú nevû longobárd városkában kellett megtalálni egy táblákkal mindenfelé jelzett ezeréves templomot. A gyakorlatot az együttes már magyar busszal hajtotta végre, de a város központjában egy bámészkodónak álcázott mediolanumi taxis elirányította a buszt a monzai versenypálya felé, majd a verseny egyik szervezõje távrecsegõn segített a helyes útra. Az ezeréves bazilikánál csupán idõ és megfelelõ hely nem volt bizonyos rutincselekvések végrehajtására, minek következtében a kórus tagjai rövid idõ alatt siratófallá változtatták a templom támfalát, buzgó hajlongások közepette.

A legnagyobb próbatétel még csak ezután következett. Comum városában Marcus evangélista passiójának elõadásában kellett a versenyzõknek részt venniük, longobárd muzsikusok és a Birodalom határain túlról érkezõ barbár énekesek társaságában. A megfelelõ hendikeprõl itt egy kellõképpen bescalázott rendezõnõ gondoskodott, aki új tartalmat adott a játéknak. A passió elsõ felébõl Péter apostol szenvedéstörténete lett, a második része pedig Péter megdicsõülése. A kórus Pétere ugyanis annyira megfogta a rendezõnõt, hogy attól kezdve minden epizódszerepet ráosztott. A longobárd karmester hiába próbálta megadni a Keizernek, ami a keizeré, rendre alulmaradt az erõszakosabban scalázó hölggyel szemben.

Mellékesen persze történtek más érdekességek is a passióban: fellépett a kengyelfutó gyalogkakukk Marcus evangélista szerepében, Judás kinevezte Jézust a kórus rabbijának, láthattuk Dávid és Góliát küzdelmét Jézus és a fõpap diskurzusában, az öles léptû Pilátus reprezentatív felmérést folytatott az önkormányzati választások elõtt, a szoprán szólista pedig valószínûleg focimeccset közvetített, és az eredmény bizonyára 1:1 lehetett, mert kétszer kiáltott fel imígyen: O Gól!

A kórus számára a próbatételt elõször az jelentette, hogy két részre kellett válnia. Az egyik fél képviselte az orális textet, ez volt az orál-kórus, a másik énekelte a zavarosabb részt, ezért turba-kórusnak nevezték. Ha csak énekelni kellett volna, nem is lett volna semmi gond. De hát nem ezért rendezik a longobárd hendikepet!

Míg az orál-kórus keveset beszélt és sokat székelt, addig a tunikában éneklõ turba-kórusnak arra is vigyáznia kellett, hogy a támadóállás felvétele alatt ne essen hasra a tunika szélében, ne lépjen rá a pásztorbotolóból kiselejtezett husángokra, és elég meggyõzõen rázza az öklét, miközben próbálja nem rázni a kottáját. A hitetlen Tamás pedig még ma sem hiszi el, milyen lehetetlen nyolc percen keresztül fogást keresni a márványoltáron. Az együttes tagjai - tízórás felkészüléssel - jól állták a próbát. Nem tudták persze, hogy az elõadáson további terhelés vár rájuk.

Ott ugyanis azzal növelték az elõadás hitelességét, hogy megvonták a fényt. Az egyes énekesek kottájától az engedélyezett fényt is vagy az elõttük álló, vagy a mellettük álló takarta el. Mindenki fényforrást keresett, hogy valahogy követni tudja a szólamát. Mit számított ehhez képest, hogy a karmestert elnyelte egy fekete lyuk, s ha nem lett volna fehér az inge és a haja, beintéseit megtarthatta volna magának.

Nem lenne csoda, ha a kórus tagjai más nehéz helyzetben ezentúl ilyen módon vezetnék le indulataikat: A turba életbe!


Nyomtatható verzió
vissza a lap tetejére



Levélféle Alpár Tibor felvételvezetõnek

Confitemur, Tibi


Megvalljuk, Tibi, hogy nem készültünk föl eléggé a felvételre, ezért aztán teljesen igazolva éreztük magunkat, amikor búcsúzáskor azt mondtad, hogy milyen sokat lehet tanulni egy ilyen felvétel során. Nagyon igazad volt... Nekünk meg annyi dolgunk... Szeptemberben a longobárdiai turné, amelyre csak azért nem tudtunk fölkészülni, mert elõtte nyár volt, aztán mindig voltak kisebb koncertek, amelyekre nem lehetett felkészülni, míg végül elérkezett ez a felvétel, amire már nem tudtunk felkészülni. Pedig ezeket a mûveket - 6-7 kivétellel - a kórusunknak írták a zeneszerzõk.

Ráadásul a Soproni Bundi megalázására rendszeresített "fölmondás" is elmaradt, mivel okafogyottá vált, így mindenki részt vehetett a felvételen, akinek ideje és teje volt hozzá.

Így aztán majdnem teljesen megtöltöttük a világira recsegõ deszkákat, jóllehet kicsit feszélyezett, hogy nem aggregát adta meg a hangot, és még a nagykabátot is le lehetett venni. Társaink mégis egymást múlták felül a távolmaradást jelentõ alibik kitalálásában. A bécsi tanítás vagy tanulás abszolút nyerõ ötlet volt, az egész napos hasmenés már sikamlósabb, de a legkisebb tetszési indexe azon kollégánk alibijének volt, aki negyven percig válogatott a parkolóhelyekben a kihalt Erzsébetvárosban.

A felvétel jól kezdõdött, mert felhajtottunk egy kupica teremtõ denaturált szeszt (kreátor spirituszt), így mindenki jóval oldottabban kereste a helyét (meg a hangokat a kottában). Utána jól kiszúrtunk termetes tenor testvérünkkel, mert orozva felvettük a kedvenc számát. Õ már csak azzal vigasztalódhatott, hogy másnap gyõzelemre vitte a "Taraj, taraj" címû kerge kergetõzõt (mellékesen a föld alatti utazásokra specializálódott utazási iroda reklámdalát), és a felvételsorozat végére kvázi-szólistává avanzsált.

A Freikörperliche Feeling címû kompozíció felvétele bensõséges ünnepséggel kezdõdött. A kórus az alt szólamot köszöntötte abból az alkalomból, hogy éppen huszonötödször kérdezték meg, hogy "Akkor most Fische vagy Frische?". A zeneszerzõ táviratban kért elnézést a basszus szólamtól a tenor szólamért, de mentségéül hozta fel, hogy soha nem énekelt férfikarban.

Késõbb ugyancsak táviratban üdvözölte a felsõ szopránt a Moha bácsi mûvének felvétele közben tanúsított kiállásáért Lech Walêsa, a Szolidaritás elnöke.

A basszus szólam köszöni az önbizalom-növelõ jó szándékodat, Tibi. Igaz, hogy harmincháromszor volt kevés, kétszer sok a hang, tizenhatszor volt érthetetlen a szöveg, háromszor pedig túlértelmezett, de egyszer sem volt alacsony! Ezt még följegyzik a krónikák!
Megvalljuk, Tibi, hogy a Bóti dalt azért hagytuk a végére, mert abba a zeneszerzõ belekomponálta a vágóhelyeket, és ezzel neked akartunk kedvezni. Mert az mégis csak tûrhetetlen, hogy mint a Gyöngyösi Levi az Annus Dei-ben, direkt ne komponáljon vágóhelyeket a darabba!

A felvétel leginkább karizmatikus személyisége persze a karnagyunk volt. Csodálattal töltött el mindenkit, hogy a felvételsorozat tizenötödik órájában is hogyan mûködött még a karizma. Ekkor jöttünk rá, hogy a beéneklés elejére beiktatott gimnasztyorka tulajdonképpen az õ bemelegítése.

Képzeld, Tibi, már a Rádió is foglalkozott a felvételeinkkel. Hazafelé úton híreket hallgattunk, többek között a következõket:

A letenyei határállomáson föltartóztattak egy olasz hegyivadászt, mert énekesmadarak tetemeit találták a gépkocsija csomagtartójában. A hegyivadász, aki civilben a bolzanói Kocsár Miklós Fan Klub elnöke, azzal védekezett, hogy: "Fölparittyázta az égre magát a pacsirta..."

Mátészalkán négy kisebbségi megtámadta és életveszélyesen megsebesítette Francisc Lupu amatõr haláltáncost. A banda tagjai: Põre Panni, Szár Boriska, Lyukas Jancsi, Zörgõs Miska. Az elkövetés eszköze egy nyél nélküli bugylibicska.

Mint arról már egy korábbi híradásban beszámoltak, Gyöngyösi Levi Két savanyú népdal címû darabja egy évvel ezelõtt elnyerte a Magyar Frigidszövetség nívódíját, mivel 124-szer fordul elõ benne, hogy: Nana, nana, Nana, nana. Legújabban viszont a MAHALSZ, a Magyar Hanglemezgyártók Szövetsége tiltotta be a mûvet erõsen pornográf jellege miatt, mivel a darab a közepén, amikor még gyerekek is hallgathatják, teljesen világosan hallható a következõ: "Elmész, rózsám? El biz én. Ha te elmész, én is el, mind a ketten menjünk el."

Budapest, 2002. december 18.

nyomtatható verzió
vissza a lap tetejére



Gracias - agimus tibi, David!
avagy
Ismerkedés a hispániai palaulit kultúrával


A hispániai felsõ palaulit kultúra legszebb emlékei pattintott betonból készülnek, fehérek, hatalmasak, tágasak, és öltözõiket csak félig készítik el. Vagy szék, vagy hely nincs bennük, esetleg mindkettõ. Megismerésüknek két titka van: egyrészt lehetõleg bonyolultan kell megközelíteni õket, másrészt csak érintetlen lélekkel, különösebb felkészülés nélkül szabad közeledni hozzájuk. (Aki ugyanis felkészül, az mehet busszal, két nap, két éjszaka.) A magyar versenyzõk fentieknek maradéktalanul eleget tettek. A kétórás utat tíz óra alatt teljesítették, a felkészülést pedig tökéletesen sikerült elkerülni. A felmondások helyett végül a lemondások alakították ki a csapat végleges összetételét.

A repülõút hosszú volt és fárasztó, és néhányan - eléggé el nem ítélhetõ módon - megpróbálták ezt mégis arra használni, hogy felkészüljenek a palaulit kultúra befogadására. De Gaulle-ék persze megtartották a világháborús emigrációban kialakított konspirációs szokásaikat. Ha a beszállást az L szektorból hirdették, akkor csak az volt biztos, hogy nem az L szektorból lesz. Elõbb egy busszal elvitettek a reptér másik felébe, majd a nyomolvasók ötletei alapján onnan gyalog visszasétáltattak a repülõtér ellenkezõ végébe, és sose ott kellett bemenni, ahol jelezték. A kiírásokkal is takarékoskodtak: lehetõleg nem írtak ki semmit, de ha kiírtak is, akkor is a határidõ lejárta után. Ráadásul a fémdetektor is mindig csipogott - hiszen sosem lehet tudni.

A palaulit kultúra központjában a nem éppen Góliát Dávid fogadott bennünket, és szállásunkra hajtattunk. Ott már várt Zámbó Jimmy reinkarnációja, és azonnal föltette a kérdést: "Valld be már, ugye, nem tanultátok meg a Vajdát?" Ez volt a mániája, amit az egyetlen, nem fõpróba jellegû próbán be is bizonyított. Ha nem jön meg az igazi karmester, aki valóban "fecit potentiam in bracchio suo", a lengyel "vajdasága" tragédiába torkollott volna. Ezt a fontos próbát egyébként este 10-re hirdették, a buszvezetõ még gondoskodott arról, hogy 11-kor kezdõdjék, a zenekar pedig elérte, hogy csak éjfélkor. És ez nem egy éjféli mese...

Egyébként a palaulit kultúrához hozzátartozik az "Itt a buszunk, hol a buszunk?!" cím? társasjáték. Ehhez adva van egy trapéz alakú utcanégyszög, amelynek egyik oldala busszal járhatatlan. A másik három oldalon kell megtalálni a buszt. Ügyesebbek csomag nélkül indulnak felderítésre, a lemondó természetûek csomagot húzva járják be a trapézvonalat. A teljes siker után kezdõdik a busz húszperces ciklusa. A busz végébõl indul el egy József Attila-vers címének sûrû hangoztatásával, és több áttételen keresztül jut el a vezetõig, aki is több áttétellel visszaüzen. Amikor húsz perc elteltével a busz végén már szinte beleborzonganak a vers realitásába, az üzenetlánc ellenkezõ értelmû tartalommal töltõdik meg.

Azért csak túlestünk a Vajdán... Fogyatékosságaink voltak ugyan a dallamot és a ritmust illetõen, de a szöveget kiválóan tudtuk. A lengyel Vajda-ságiak meg a hidalgók segítségével egyre jobban belejöttünk, és ha lett volna még két elõadás, sikerrel elkezdhettük volna próbálni is. Apropó, próba! Talán többeknek feltûnt, milyen kevés volt ezúttal a mindannyiunk által annyira kedvelt "tengerparti próba"!

A Carmina Buranával kapcsolatban is sokan megõrizték érintetlenségüket az utolsó pillanatig, amelyet aztán a karmester igazán bearanyozott. A maestro hajdan a budapesti karmesterversenyen nem nyert, és azonnal láttuk, hogy angol nyelvtudása semmit sem kopott azóta. Igaz, hogy nem is koptatta... Viszont valószínûleg Rodolfónál tanult budapesti tartózkodásakor, mert állandóan azon lovagolt, hogy "mindig csak a kezét figyeljük". Az viszont tömzsi volt és szõrös, úgyhogy minden alkalmat megragadtunk, hogy ne azt figyeljük. Így aztán gyakran sem a zenekarral, sem a karmesterrel nem voltunk együtt, sokszor még önmagunkkal sem. Ezért vagy nem a bûvös kézre figyeltünk, és elmentünk az erdõbe, vagy azt figyeltük, és átmentünk szöveg nélküli éneklésbe. A palaulit kultúra legnagyobb sikerét mégis ez a produkció aratta.

Emellett megismerkedtünk az alsó palaulit kultúra néhány emlékével is. Ilyen volt a Carmina Burriana, amelynek érdekessége, hogy 8 órára hirdetik, a közönség 7-re jön, mi pedig fél 8-kor kezdjük. Mindent sikerült szépen bemutatni. Egy tanulsága mégis volt az ismerkedésnek: legközelebb csak az elõre kiválasztott kottalapozó fürödhet meg a fagyos vízben.

Ondában már az is örömmel töltött el, hogy a város neve nõnemû. Kicsit zaklatott próba után azonban szép el?adás következett. Itt is, akárcsak az elõzõ helyen, nagy tanulságként rögzíthettük, hogy nem kell az elõételekkel jóllakni.

Közben jártunk a tengerparti Manhattanben is, ahol a szobák kártyával nyílnak, a kártya zárja az áramkört, és az ágyak alig nagyobbak, mint másutt a két ember számára valók. Minden Bali-télet nélkül elmondhatjuk, hogy erre fejl?dik a világ, a tenger és az éneklés csupán csak ürügy.

Kicsit fájó szívvel hagytuk ott a palaulit kultúra emlékeit. A visszautazást persze el lehetett volna kerülni egy egészen egyszerû ötlettel és némi kitartással: még ma is ott várakozhatnánk ugyanis a száraz folyó partján a 95-ös buszra! 2003. április 23.

nyomtatható verzió
vissza a lap tetejére



Van-e (kórus)élet a palaulit kor után?

Van! Amint már a harmadik legnagyobb német, Karl Marx megírta: az emberiség története a kóruséneklés története. Már õseink egy hatalmas avizóval szálltak le a fáról, utódaink pedig egy tartalmas kódával fognak visszamászni oda. Így aztán nem véletlen, hogy akik megjárták a palaulit vidéket, hazajöttek, és újrakezdték a próbákat. Egyesek, akik nem járták meg, nem kezdték újra a próbákat. Megint mások önként és dalolva hagyták abba a próbákat.

A nyár legnagyobb kihívását a longobárd hendikep megismétlése jelentette. Minden olyan jól elõ volt készítve: a társas autóbuszok automatikáját úgy preparálták, hogy 1000 km után bemondják az unalmast, a milánói taxisok pedig beiratkoztak villám magyar nyelvtanfolyamra, a leginkább elõrelátók pedig úgy intézték, hogy Baumgartner Zsolt ott dekkoljon Monzában az esemény idején, hátha be kell segítenie a longobárd taxisoknak.

Egyébként minden a legapróbb részletekig ki volt dolgozva: ki ki mellett ül a buszon, és kivel alszik, aszerint hogy négy-, kettõ- vagy egyágyas szobákat kapunk. Csak két dolgot nem sikerült idejében tisztázni. Az egyik az volt, hogy mit is várnak el a kórustól, a másik pedig, hogy a kórus és vezetõje egyáltalán el akar-e menni erre az útra. A mindebbõl fakadó nézeteltérések még a nyári szünet elõtt kulmináltak. Kiderült, hogy az orál kórus és a turba kórus mellett kell még egy kórus a toronyba is. Ráadásul mindent meg kellett volna tanulni kotta nélkül, mivel az oratórium egész cselekménye a Getsemáné kertben játszódik, napfelkelte elõtt.

Addigra elõrehaladott stádiumába jutott a kórustagok rétegzõdése. Az elsõ csoportba az a 24 kórustag tartozott, akik joggal aspiráltak a milánói városi fuvarozók szolgáltatásaira. A második csoportba azok kerültek, akik ugyan megtölthettek volna további három taxit, ha utaztak volna. A többiek szája elõtt pedig mint mézesmadzagot húzták el egy comótos gyalogtúra lehetõségét.

Mikor a felkészülés lendülete elérte a tetõpontot, vagyis egyszer leblattoltuk az érdekesebb tételeket, kiderült, hogy meg kell szakítani az ígéretes (vagyis ígéretekkel teli) tárgyalásokat. Milyen igaza volt Hérakleitosznak, amikor azt mondta: nem léphetünk be kétszer ? ugyanabba a turbába.

No de várt ránk a hosszú forró nyár. Elõször Nádasdvagányban röffentünk össze, ahol a helység nevének szellemében mindenki fölléphetett, aki csak odatalált, jött légyen a Balaton vagy a Jangce partjáról. Így egyáltalán nem csoda, ha a legnagyobb sikere az éneklõ kutyának volt.

Aztán következett a nyári szenzáció, a Nyûvészetek völgye. A kis falvakban akkora a forgalom, hogy érdemes kerülõ utakon megközelíteni. Magam Gyõr felõl próbálkoztam, le is késtük a csatlakozást a fõpróbához. Jobb lett volna talán Zalaegerszeg felõl… Egyébként a Nyûvészetek völgyében egyetlen aranyszabályt kell betartani: az elõadóknak háromszor annyian kell lenniük, mint a hallgatóságnak. Így aztán megérdemelt sikert arattunk a dérilepte templomban. A másnap megismételt koncerten nem volt követelmény a kétharmados többség, így aztán dugig megtelt a templom, mégis sikerünk volt.

Az õszi idény elején régi ismerõsünk, Koditeka Fityeg is elhúzott egy mézesmadzagot a szánk elõtt. Egy fantasztikus dél-szlovákiai turnét ígért, aminek egyetlen funkciója az lett volna, hogy elköltsük a dupláját annak, amit meg sem kaptunk. De Koditeka a döntõ pillanatban elnémult. Pedig lelki szemeink elõtt már megjelent Vladó, Petyó és Jozsó, a három legismertebb szlovák jegyüzér, amint 200%-os felárral árulják a zsugákat a Késõ romantikus német zeneszerzõk kromatikus ájtatos kórusmûvei c. hangversenysorozatra.

Mivel tehát a comótos kirándulást elpasszoltuk, az õszi szezon csúcspontját így Gabriel Lelopta Vegyi beszéd c. kompozíciójának elõadása jelentette a Feneakadémián. Olyan alaposan felkészültünk a koncertre, mintha a szerzõ még mindig az intézmény párttitkára volna. Próbánként 4 és fél ütemes, szédületes sebességgel rágtuk át magunkat az anyagon, amely ? ha lassan is, de ? jól leülepedett bennünk. Majd megjelent egy apró termetû masiniszta, és azt mondta, hogy a MÁV-val megyünk a koncertre. Így aztán elegendõ alkalmunk volt zenekari próbákra ? éppen eggyel több, mint három éve a h-moll mise címû kamaradarab esetében, és háromszor annyi, mint késõbb a játékos elemekkel tarkított Bach-Magnificatnál. Az elõzõleg késhegyre menõ küzdelemben a capella-darabbá cizellált elõadásunkat, sajnos, eléggé elnyomta a MÁV zaja.

A darab egyébként eklektikájával tûnt ki. Érzõdik belõle, hogy a szerzõ látta a Ben Hurt, ismeri a Nyomorultak c. musicalt, és a Csinn-Bumm Cirkuszon nõtt fel. Dallamvilágát ugyancsak széles spektrum jellemzi. Azt nem is igyekezett leplezni, hogy magyar zsoltárdallamot használ, bár olyan alaposan szétvágta a sorokat, hogy csak néztük, "hol is a macska". De felfedezhetõ volt benne a Fölmászott a nyúl a fára c. gyermekdal, a lendületes mozgalmi dal (Szállj, te büszke ének), Rossini Sevillai borbélyának egyes fordulatai (Mért csináltok ilyen lármát!?), továbbá a francia könnyûzene világa (Ámen, egy szép nap innen, Ámen).
2003 karácsonyán


nyomtatható verzió
vissza a lap tetejére



Tizenötödik prágai adventi liftverseny,
avagy csehül
pražské liftovy pohár


Prágában november 24?25-én rendezték meg a jubileumi liftversenyt. A verseny színhelye a PszichOpatov elnevezésû hajléktalanszállás, ahol a dolgozókra nagyon ráillik a pszichopatov jelzõ, a vendégek csak egy heti ott tartózkodás után érdemlik ki. A szálloda gazdagon el van látva csillagokkal (a három csillagból kettõt azonnal elvisz a mágneskártyával nyíló ajtózár), és egyetlen jó berendezési tárgya a popsibarát vécéülõke, amelyen rendkívül kényelmes ülés esik. Mindenesetre a szálloda hihetetlenül jó körülményeket biztosít a liftversenyhez.

A versenylifteket négy ajtó és egy hívógomb rejti. A versenyeket az esti és a reggeli órákban tartják, az ügyetlenebbek számára van egy reményfutam délben is. Az elsõ feladat: el kell találni, hogy melyik lift mûködik. A második feladat: minél közelebb jutni valamelyik ? remény szerint mûködõ ? lifthez. Ha egy másik érkezik, anyanyelvi csatakiáltással ahhoz kell átugrani. (A szomszéd liftbe beleugrani egy pontot ér, a távolabbiba két pontot.) Ha már bent vagyunk a liftben, ki kell lökdösni a túlsúlyt. Egy három hátizsákot cipelõ lengyel kituszkolása három pontot ér, egy testes hollandé két pontot, egy serdülõ szingapúri lányé egy pontot. Utána szinte gombnyomásra megkezdõdik a liftben a gombnyomás. Aki eléri a gombot, nem kell még kétszer lemennie a földszintre, aki viszont nem éri el, az addig száguldozik a 19. emelet és a földszint között, amíg a nyomógomb közelébe nem kerül (mellékesen egy pontot le is vonnak tõle).

A liftverseny kéjes örömökkel jár. A bent lévõk harsányan kurjongatnak a várakozóknak, a kint lévõk azon röhögnek, hogy már nyolcadszor állt meg az emeletükön ugyanaz a szardíniás járat. Mert a földszint és a 19. emelet között szinte lehetetlen beszállni. Ennek élét persze tompítja, hogy a közbensõ emeleteken nem is jelzi semmi, hogy melyik lift mûködik, és éppen hol jár. De van egy "próba"-járat is, amely arról kapta nevét, hogy mindig ott áll meg, ahol éppen egy kórus próbál. Ott csak beénekelve szabad kiszállni. Aki tehát mégis részt akar venni a versenyen, az gyalog megy a földszintre vagy a 19. emeletre, és onnan folytatja a pontszerzést.

A liftverseny hátterében állítólag kórusverseny is zajlott, de a legnagyobb titokban. Három embernek kellett tanúsítania egy-egy kórus jelenlétét: õket zsûrinek hívták. A liftverseny eredményhirdetésén a három tanú 59 kórus részvételét igazolta. Aki ezt nem hitte el, annak Paga néni azonnal elhúzta a nótáját. Volt egy hendikep kategóriája is a versenynek, amelyen a kórusoknak úgy kellett modern kórusmûveket elõadniuk, hogy a háttérben egy másik kórus cseh karácsonyi énekeket dalolt. A tanúk ? mint késõbb kiderült ? nagyra értékelték a hendikep verseny résztvevõit.

A kórusverseny igazi kafkai szellemben zajlott: a teljes elidegenedés jegyében. A világhírû csehszlovák film, a Senki nem tud semmit mintájára a jelszavak valának: "Senki nem ismer senkit" és "Senki nem hallgat meg senkit". A végén a gyõztes kórus pedig egyszerûen fölszívódott. Kihirdették az MK-t gyõztesnek, de a jelen lévõ MK nem akart fölmenni a színpadra. Amikor kiderült, hogy az az Mk nem az az MK, a pohárok gyors átadása után véget vetettek a kafkai versenynek.

A gyõztes kórus valószínûleg azzal nyert, hogy nem volt "bárdolatlan" a mûsora, hiszen énekelték a Karácsonyi bölcsõdalt. Volt némi pärtállami beütése is a programnak: az egyházi szláv Sógorod, icce dallal. Viszont elég provokatív volt a mûsoruk abban a tekintetben, hogy a fenyegetõ madárinfluenzára tekintettel Madár Vili és Tyúkos Feri (William Byrd és Francis Poulenc) egy-egy mûvével rukkoltak elõ, amelyeket ügyesen átcsempésztek a határon. A pikantéria sem hiányzott a mûsorukból, hiszen a "homokos" pásztorokkal kezdtek (gay pastores), befejezõ számuk pedig a nagy terjedelmû Salve, Vagina volt.

Szerveztek közös énekléseket is, természetesen közönség nélkül, amelyekkel viszont jelentõsen föllendítették a fõtér forraltbor- és prágaisonka-forgalmát. Mellékesen persze ezek arra is jók voltak, hogy akik nem vettek részt rajtuk, értékes pontokat szerezhettek azalatt a Pszichopatov szálló liftversenyén. A liftverseny ugyanis a záró rendezvény elõtt kulminált, sõt, kiegészült a buszok parkolási versenyével és a fantomkórusok megjelenésével. Ott ugyanis már az is elegendõ volt, ha a kórus három képviselõje állította, hogy a kórus ott volt, máris záporoztak a kupák és pohárok. Pedig azokat már rég egy füstös belvárosi kocsmában emelgették a versenyzõk.
2005. december 11.


nyomtatható verzió
vissza a lap tetejére



Böszme beszámoló a Monteverdi Kórus 2006. évi szerepléseirõl

Tekintettel arra, hogy az elmúlt évbõl nehéz volna kiemelni egyetlen eseményt, krónikaszerûen foglalom össze az esztendõ esendõ eseményeit.

Áprilisban a Várban a kórus zárt ülést tartott, ahová magnetofonnal tilos volt belépni. Mégis bejutott Kisdobos László, akinél csupán egy teljes stúdiófelszerelés volt. Az anyag sehol sem hallható, mert 80 évre titkosították, de kiszivárogtatott információk szerint az ülés a kormánypárt dicséretének jegyében zajlott, amennyiben 128-szor hangzott el: "Hej, élet, be gyöngyélet, ennél szebb sem lehet!"

Június elején a dél-angliai Renaissance Choir volt a kórus vendége. Elõször mindenki énekelte a magáét, így kórusunktól elhangzott Mozart Inter natos mulierum non surrexit maior címû kantáta, amelynek címe szabad fordításban: "a nõi internátusban nem kelt föl az õrnagy". Végül következett az álommû, Tallis negyvenszólamú motettája, amely még a templom lágyszívû kántorát is elaltatta. Szerencse, hogy annak idején még nem létezett a híres brit sörgyár népszerû rekordnyilvántartása, mert akkor Tallis legalább 41 szólamú mûvet írt volna, hiszen egy 40 szólamú már volt. Spem in alium nunquam habui - "más reményem sohasem volt", hangzik a cím, és nekünk sem volt más reményünk, mint hogy sikerül összehozni a kottában leírt hangjegyeket az erõsen gimnasztikázó karmester karkörzéseivel. Majdnem sikerült is, ami az alapos felkészülés számlájára írható. Az angol kórus ugyanis hét éve tartja repertoárján a mûvet, és így utazza be a világot, kiegészítõ kórusokat keresve. Nekünk is éppen hét - hetünk volt a felkészülésre.

Június elején szintén a Várban egy szingapúri kórus volt a különös vendégünk. Õk egy csehországi versenyre való utazásukat szakították meg Budapesten, majd Olomoucban mindent megnyertek - a szenior kategória kivételével, amelyben nem engedték õket elindulni. A közös koncert fõ funkciója a kontrasztálás volt, amennyiben õk legjobb versenyszámaikat mutatták be, mi pedig azokat, amelyeket sohasem tudtunk, vagy már elfelejtettünk (esetleg mindkettõ). Daróczi Bárdos Tamásnak is alkalma volt megtapasztalni, mennyit tud romlani fél év alatt egy meg nem tanult mû. Így aztán mikor már azt gondoltuk, hogy eleget csicseregtek, fütyültek, tapsoltak és dobbantottak a szingapúriak, vakmerõen elébük álltunk, és elénekeltük szingapúri norvég dialektusban a Körvisor címû kompozíciót. Az egész koncert különben a "hajó" jegyében zajlott. Szingapúr városállamot három oldalról tenger veszi körül, tehát teljesen érthetõ volt a szingapúri fiatalok azon olthatatlan vágya, hogy végre vízi városnézésen vegyenek részt. Így aztán sikerült idejében beléjük fojtani a szót és az éneket, mi is lerövidítettük mûsorunkat (ami persze nem vált hátrányára), az evést elfelejtettük, hiszen vacsorázni ezek a vézna fiatalok nyilván amúgy sem szoktak.

Az elsõ félévet szabadtéri hangversennyel zártuk, amely Virág és szúnyog címmel került megrendezésre. Ezekbõl volt ugyanis a legtöbb a kertben. Az egész rendezvénynek volt némi szabad demokrata íze, hiszen aki akart, énekelt szólót, aki akart, hangszeren játszott, akinek meg éppen arra volt kedve, ablakon keresztül közelítette meg a dobogót. Néhány stabil számunk elõadása mellett ezt a koncertet a Szent Iván-éji szertelenség jellemezte, és errõl már nem csak a szúnyogok tehettek.

Augusztusban, Szent István ünnepén a kórus a salzburgi dómban vendégszerepelt. A krónikás nincs abban a helyzetben, hogy részletkérdésekkel foglalkozzon ezzel az eseménnyel kapcsolatban, de meg nem erõsített hírek szerint ez volt az év legczifrább koncertje.

Az év csúcspontja persze a belgrádi turné volt. A hangversenysorozat legfurcsább sajátossága, hogy bármikor oda lehet érkezni, de a koncertet a tervezett visszautazás idejére teszik. Egyébként ezen az úton találkozhattunk eddig a legtöbb gyõztes csatánk színhelyével (Zenta, Pétervárad, Nándorfehér-vár), érdemes tehát dél felé utazni, csak elegendõ koszorút kell magunkkal vinni. (Legközelebb azért néhány 100 mm-es szöget is érdemes betenni a bõröndbe, hogy ne kelljen pl. Zimonyban megspórolni egy koszorút.)

A szeptemberrõl októberre virradó éjszakát már Belgrád belvárosában töltöttük, szállásunk egy hajdan szebb napokat látott belvárosi hotel, ahol még liftversenyt se tartottak. Az ellátásban sem volt semmi kivetnivaló, úgyhogy ezentúl a svéd asztalt nyugodtan nevezhetjük szerb asztalnak. A legnagyobb forgalmat a földszinti minibár bonyolította le Marci barátunk jóvoltából, aki már elsõ este megalakította a Szerb-Magyar Szilvóriumbarátok Társaságát, és eleinte minden arra járó kórustagot meghívott, a vége felé minden arra járó kórustaggal meghívatta magát egy-egy sligovicára. A koncert elõtt szakított ezzel a hagyománnyal, és mindjárt hármat gurított le. Nem véletlen, hogy a koncerten az õ kottája végezte a süllyesztõben.

A szerb kultúra szentélyében tartott koncert teljes mértékben kielégítette a bánáti svábok és a vajdasá-gi magyarok igényeit. A német-magyar mûsorba mégis sikerült becsempészni egy 50 dinárost. Azon szerepel ugyanis Sztevan Sztojanovics Mokranjac, a szerb nemzeti zeneszerzõ, akinek három mûvét is elénekeltük. A mûvet igazán megtanultuk, sikerrel is adtuk elõ, így kész csoda, hogy még senki sem kérte névnapi köszöntés gyanánt.

Fellépéseink egyébként meglehetõsen különbözõek voltak. Felléptünk padlólakktól bûzlõ helyiségben reprezentatív (hattagú) közönség elõtt, illetve magyarok lakta faluban, ahol a hangulat a koncert után hágott a tetõfokára, és kiderült, hogy a magyar irredentizmus mennyire internacionális.

Részt vettünk egy zenés városnézésen is. A kellemes hangú idegenvezetõ minden lényeges jelenséget dallal és tánccal illusztrált. De mi sem maradtunk adósak: amikor megkoszorúztuk a nándorfehérvári csata emlékkövét, a Hunyadi János iránti nagy tisztelettel elénekeltük a "Hej, Jancsika, Jancsika, mért nem nõttél nagyobbra" kezdetû népdalt.

Októberben egy kiváló kamarakórus szerepelt a Zeneakadémián. A hangverseny Kodály mûveinek jegyében zajlott, hiszen énekeltek a Norvég leányok, és hallgatták az Öregek (a Monteverdi Kórusból).

Friss élményünk a karácsonyi koncert. A mûvek néhány kivétellel nem kapcsolódtak közvetlenül a karácsony témaköréhez. Így húsvétra még akár be is érhetnek. Mindenesetre elénekeltük kedvenc litániánkat, amelyben szólót énekelt Rosa Mistica, szerb reneszánsz szopránénekes, közremûködött Stella Matunina, a jeles katalán csembalista és Regina Apostolorum, a kiváló olasz gambamûvész.

Végül néhány szösszenet, amely ilyen formában nem hangzott el, de nem sok híja van.

Szopránból
-Éva, itt a 83. ütemben mögöttünk a tenor geszt énekel, amikor nekünk fisz van. Hogy ne legyen olyan disszonáns, ne énekeljük éles ritmussal?
-Gyerekek! A múlt héten az Anni haza hozott három hemiolát. Igazi görög hemiolát. Kivittük a tanyára, Zsorzsi sírban kisütötte! Isteni volt! Tavasszal gyertek el hozzánk hemiolasütésre!

Altból
-Éva! Régen a 983. ütemben pontozott harminckettedre azt énekeltük, hogy "A". Nem lenne pregnánsabb, ha azt énekelnénk, hogy "Á", de sforzato?

Tenorból
-Gyerekek, most ki a tenor egy, és ki a tenor kettõ?
Pintér Zoli: - Én. A Csongornak nincs hangja, a Dani ? 8-ra jön, az András a jövõ héten, a Laci a jövõ hónapban, a Gábor a jövõ évben, a Jancsi a jövõ évtizedben. Az Örs meg a kottákat katalogizálja a folyosón.

Basszusból
-Éva! A 48. ütemtõl a bariton, amit egyedül éneklek, három szólamra oszlik. Most melyiket hagyjam ki?

Középrõl
-Azt tudjátok-e, mi a különbség az allargando és a vakargandó között? Nos, Párkai tanár úr örökbecsû meghatározása szerint mindkettõ szélesítést jelent, csak a vakargandónál mélyebben szántunk…
2006. december 13.


nyomtatható verzió
vissza a lap tetejére



Kórusunk enciklopédiája

Monteverdi - Névadó szent, aki Magyarországon is térített. Csak hálásak lehetünk, hogy nem Grünbergernek, Greenbergernek, Zelenogorninak vagy Zöldhegyinek hívták.

Szólamok - A kórust alapvetõen négy szólam alkotja, mindegyik a saját törvényszerûségei szerint mûködik. Az egyik fele mindig alacsonyan intonál: ezek a szoprán és a basszus; a másik fele nem lép be rendesen: ezek az alt és a tenor.

Szoprán 2 - Az átjáró mellett elhelyezkedõ kórusrész. Nevüket onnan kapták, hogy mindig ketten vannak. Ha netán többen volnának, a fölösleg hazamegy.

Basszus - Szalonképes káromkodás. Zenei általánost végzettek és kottaolvasók esetenként a Basszuskulcs formára finomítják. A KÓTA már pályázatot írt ki a szólam új magyar elnevezésére. Kár, hogy nem az olaszból (basso) vagy nem a németbõl (Bass) vettük át, mert mind a folyamatos melléknévi igenévi forma, mind az erõs imperativus csak növelné a szólam férfiasságának nimbuszát.

Beéneklés - Szabad hallásgyakorlat a kórus egyharmada számára; egyfajta kvintesszencia. A beéneklés eleve alacsony, legföljebb csak az egyik hang a leghamisabb. A végén mindig más választ egyet abból a két népdalból, amelyet mindenki ismer.

Bakáts téri zenés esték - A hétfõ és szerda esték, amikor a kórus nyitott ablaknál próbál. Ilyenkor mindenki megszökik a környékrõl, a templomban fél héttõl már nem is gyóntatnak, a polgármesteri hivatalt Cséry Ági fél hatkor bezárja (de hogy hol marad negyed nyolcig, az rejtély!), legújabban a Schöpf-Merei Kórház is bedobta a törülközõt; nem hitték el, milyen fontos a zenei nevelés már újszülöttkorban.

Próba - Néhány tétova ütem eléneklésével egymás idegi állapotának próbára tétele. Három síkon történhet az idegpróba: a karnagy és a kórus között, az egyes szólamok között és az egyes szólamok tagjai között. A redukált konfliktusok színterét szólampróbának nevezzük, a konfliktusok magasabb szintû kiélezését pedig zenekari próbának.

Próbaszint - Egy kórusmû lehet túlpróbált és alulpróbált. Az utóbbi hónapokban a túlpróbáltak közé tartozott a Mokranjac-mû, a Huszár-passió és a karmesterverseny anyaga, az alulpróbáltak közé az összes többi (például a mai koncert anyaga). Nagyon megéri a túlpróbálás, mert olyan mûvekre korlátozódik, amelyeket úgyis csak egyetlen egyszer adunk elõ.

Fõpróba - Ismerkedési est a zenekarral és a szólistákkal. Szerencsés esetben még elõadás elõtt kerítünk rá sort, és van idõ a fellépõruha felöltésére.

Ceruza - A próba egyetlen nélkülözhetetlen kelléke. Bár azért néha radírra is szükség volna.

Reneszánsz ruha - Enyhén giccses jelmez, amely eredetileg arra készült, hogy a Rómeó és Júliában statisztálunk. Ez nem sikerült, de megmaradt a jelmez. Egyetlen nagy elõnye, hogy lányok fiúruhát ölthetnek, fiúk pedig bársonyos tapintású nõi hálóköntösben grasszálhatnak.

Monteverdi-fesztivál - Úgy indult, mint a Monteverdi-kórusok fesztiválja - a belügyi dolgozók szpartakiádjának mintájára. Miután a kórusok újrakeresztelési akciói végesnek bizonyultak, Monteverdi-fesztivállá alakult, amelyben célszerû módon a zene került a középpontba.

Turné - Néhány napos hangi kihívás gyanánt indul, aztán a kihívás célszerveinek szerepét átveszi a gyomor és a húgyhólyag. És akkor még a horkolásról nem is szóltunk…

Diázás - Emlékpróba a turnék flórájáról és faunájáról. Mióta Bundi és Mónikáék nem járnak, a diázás gyakorlatilag megszûnt.

Felmondás - Rossz emlékû archaikus kifejezés, amely még pejoratívabb jelentéssel átkerült a gazdasági életbe. Elmaradásának okai: nincs miért, nincs mit, nincs hol és nincs kinek.

Esküvõ - Ráutaló magatartás arra, hogy a kórustárs abba akarja hagyni énekesi tevékenységét. Láttunk már olyan kórustársat, aki már másnap eltûnt, a legtöbben még hónapokat várnak.

Népdalszvit - Kiválóan szabható és varrható népdalfüzér. Személyeknek névnapra, doktorátus megszerzésére egy tétel jár (ismétlés nélkül), csoportoknak, vendégkórusoknak két tétel (ismétlés nélkül), muzsikusoknak két tétel (ismétléssel). A teljes népdalszvit eléneklése kórusversenyen esedékes. (Tíz éve nem voltunk kórusversenyen.) Az elénekelt tételek száma nem a darab megtanult voltának függvénye, hiszen például Daróczi Bárdos Tamás népdalszvitjébõl már kétszer énekeltünk, pedig még egyik tételét sem tanultuk meg.

Sláger - A kórus slágere egyértelmûen a Dio del cielo (András jóvoltából gyaníthatóan 35 éve). Szájhagyomány útján terjed, a kottáit elhordták, szerzõjének, Pepe Marzinak a nevét 80 évre titkosították. Nem csoda, hogy szövegében és dallamában egyre több a romlás, de azért az olaszok még vigyázzba állnak, ha meghallják.

Örs - A kórus sztarosztája, a Tenor 2 egyetlen állandó tagja, hangmérnök, logisztikai elõadó és végrehajtó, közel áll ahhoz, hogy egyetlen emberként ismerje a kottatár rendszerét. Õ az, aki kevesebbet mond, mint amennyit szeretne, de 35 év alatt neki lett az egész országban a legtöbb "dobogós helyezése".

Gábor Móczár - A KÓTA-hoz közel álló üzletember, a kórus elnöke. Olyan mint Charlie a Charlie angyalai címû sorozatban: mindent õ irányít, de sohasem látható. Várható felbukkanási helyei: külföldi kis- és nagyvárosok.

Laci bácsi - Magas szintû népi kultúrával megáldott, nagyszerû mûvészlélek, egyetlen igazi támogatónk, akire most is tisztelettel emlékezünk.

Éva - Aki nélkül ez az írás sem születhetett volna meg, de fõként másképpen telt volna el a harmincöt év. Köszönjük, hogy így telt.
2007. március 24.


nyomtatható verzió
vissza a lap tetejére


Huszártól Hodályig
2007 címszavakban


Agnus Dei: a misék utolsó, többnyire lassú tétele, amely így sokszor mostohagyerek lesz, és legtöbbször a fõpróba után kezdjük el próbálni (Mozarttól Huszárig). Egyszer érdemes volna egy Agnus Dei-koncertet tartani, ahol ezekbõl a mostohagyerek-darabokból takaros kis koncert kerekednék.

Edzõtábor: a Pintér Zolival kibõvített háromszólamú Monteverdi Kórus házavató örömzenéje. Az öröm egyértelmû volt, a zene nem mindig. Fokozni még úgy lehetett volna az élvezeteket, ha egy-egy szobában egy-egy kvartettet helyeztek volna el.

Folyosói vetkõzés: szezonális konfliktusforrást jelentõ ceremónia, amely még abból az idõbõl veszi eredetét, amikor mindenkinek át kellett gázolni az egész kóruson, hogy elérjen valamelyik fogashoz. Jelenleg a probléma nem áll a fönn, a konfliktus szelektíven mégis létezik.

Hodály-hangverseny: 125 négyzetméteren kellõ sûrûségben elhelyezkedõ nyáj csörög-morog, váltott pásztorokkal, akik hol állnak elejbe, hol meg nem. A hangverseny szponzorai: az Auchan áruházlánc (jelképe a Madárka, madárka, a francia Auchan jelentése pedig: réten), a Gyermekélelmezési Vállalat (Én se tejen, mézen, keserû kenyéren töltém gyermekségemet), valamint a fül-, orr-, gégeorvosok szövetsége (van-e hangod?).

Huszár-missió - 1) Huszár Lajos passiójának valódi neve, hiszen a mû misetételek és passió kombinációja.
2) Az, amit a Monteverdi Kórus vállalt a mû elõadásával. Maga a mû olyan, mint egy hatalmas egyházzenei Big Mac, amennyiben két vastag misetétel között egy jól rétegzett passió helyezkedik el. Kedvenc kifejezõ eszközei a tritonuszok, a 7/2-es metrum, a kilenc bés lejegyzés és a recitativók virtuóz orgonakísérete. Dallam- és ritmusvilága olaszos jellegû: egy nápolyi dal, egy siciliano és egy velencei gondoladal elemei felismerhetõk benne - persze elég nehezen. Az egész színpadot betöltõ ütõsök teljes vizuális és akusztikus függönyt képeznek a kórus elõtt, ami felkelti azt a gyanút, hogy a kórus sokkal jobban tudja a mûvet, mint ahogyan hallatszik. Az ütõsök fantasztikusak: ahogy verik a tamtamot, és belép a marimba… Szegény Mari…

Jihlava: dél-morva bányászváros, amelyre így emlékezünk: "A morva életbe, milyen nehéz volt egy rendes sörözõt találni!" A város Gustav Mahlerrõl és arról nevezetes, hogy évente kórusfesztivált rendeznek benne. Egy fesztivál három napig tart, mert a papírvékonyságú párolt szelethez csak háromféle köretet tudnak készíteni. Az italokat helyben hígítják és porciózzák. Jó cseh szokás szerint a kórusokat nem engedik egymás közelébe, és elutazáskor mondják meg, hogy hol kellett volna még föllépni. A fesztiválnak két csúcspontja van. Az egyik a Vidámparknak szentelt székesegyházban a nyitó hangverseny, amelyet nehéz végigállni. A másik egy hegytetõn lévõ vár padlásszobájában zajlik, ahol két kórust összezárnak, akik így közönség nélkül egymást fárasztják. Nem csoda, hogy hirtelen többen is ötven évesek lettek.

Karácsonyi koncert: nem túl mélyen szántó kívánsághangverseny, megtoldva a Boronázási misével.

Komló: kicsit keserû Róma-pótló.

Laetetur Deus: azaz Örvendezik az Úr! Felépítésében lineáris, összhatásában kriminális mû, amelynek egyetlen elõnye, hogy váratlanul be lehet fejezni. Elsõ és utolsó elõadásakor mindenki kigúvadt szemmel mered a kottájába, azt keresvén, hol a fenében tartunk, aztán hirtelen minden világossá válik, amikor a karnagy határozott mozdulattal leinti a darabot. Az örömzenétõl, amelyet nem lehet abbahagyni, az különbözteti meg, hogy bármikor abba lehet hagyni.

Legnano: észak-lombardiai kisváros, amely az 1176-ban mellette vívott csatáról, valamint mézesmadzagjáról nevezetes.

Mennydörgõs passió: az áldott emlékezetû Huszár-missió szegedi elõadása. A drámai hatást hihetetlenül felfokozta az állandó mennydörgés, szinte fölöslegesen verték bent a tamtamot. A minden ízében hiteles darab erejét azért némiképpen rontotta, hogy a Szentföldön sohasem esik az esõ.

Mit énekeljünk neked? Többnyire költõi kérdés névnap, születésnap, házasságkötés, válás és diplomaszerzés ürügyén arra vonatkozólag, hogy mivel köszöntsük egy-egy kórustársunkat. Lehetséges választások: a) Dio del cielo, b) Händel: Messiás, c) amit már az egész próbán gyakoroltunk. Kivétel Pintér Boróka, akit öt évenként jubileumi hangversenyen köszöntünk.

Pintado: a kórus felkészületlenségének mértékegysége, amelynek értékét éppen a 35. évfordulón sikerült meghatározni. Egy pintado az a felkészületlenségi szint, amelynek legföljebb az ötödével szabad csak a koncertpódiumra kiállni.

Pomáz: Buda környéki kúria igen kellemes környezetben, és olyan messze, hogy a próbákról senki sem késik el. És még kevesebbet is beszélgetnek próba közben, hiszen nem minõsül sértésnek a Ne pomázz már annyit! kiszólás.

Salvus Hungaricus: a szervezet testi és lelki felüdülését célzó alkotás, egyfajta hungarikum, amelynek kicsit vásáry elõadásán vehettünk részt. A fõpróba összeért volna az elõadással, ha a leleményes szervezõk nem találnak ürügyet a zenekar kollektív skálázásának megszakítására.

Sine Cura: 1) gondtalanul ûzhetõ cselekvés;
2) olyan hangverseny, amelynek megrendezése 7 millió forinttal kevesebbe kerülne. 2007. december 22.
Reviczky Béla


nyomtatható verzió
vissza a lap tetejére